Elsőre talán csak egy üzenetes story, de ahogy tovább érsz, rájössz, ez nem az aminek először gondoltad.
Az osztályban mindenkinek megvan a maga szerepe, ez a csoportban sem változik. De a függöny mögött valódi érzések lapulnak.
Már csupán néhány megálló volt hátra, és némán imátkozott hogy ne vegye őt észre, mégse merte felemelni a fejét. Egyszer aztán mégis elszánta magát, hogy körbenézzen egy leszállásjelzőért. Gomb helyett viszont csupán egy nagy szénakazallal találta szembe magát. Arcából kifutott a vér, szíve mégis kihagyott egy ütemet. Épphogy csak háttal állt neki. Óvatosan forgott körbe a legközelebbi menekülőútért, de hiába is hogy lassan a végállomás felé mentek, az emberek dűrűn körbevették. Nincs mit tenni, minthogy észrevétlenűl állni, majd eltűnni ha eljön az ideje. A következő kanyart viszont elszámolta, így a hirtelen dőléstől előrebukott egy egészen kicsit, éppen eleget hogy az előtte álló időzitett bomba felé forduljon teljesen. Inkább nem nézett a szemébe, így nem tudta elmondani milyen arcot vágott Bakugou amikor meglátta, a zenétől a morgolódását hallgatta, de érezte magán a tekintetét. Sokáig álltak ebben a pozícióban, szinte kézzel fogható volt a feszültség, pedig senki se szólt egy szót se. -Teljesen mindegy hogy elnézel e vagy sem, tudom hogy te vagy az. -szűrődött át alig hallhatóan a fülhallgatóján, amikor elhalkult a zene. -Miért érdekel?- suttogta, egyrészt mert nem akart jelenetet rendezni, és ha egy kicsit is feljebb viszi a hangját talán könnyekben végzi, másrészt, éreztesse mennyire belenyugodott mindenbe. Katsuki sóhajtott egy mélyte, de nem válaszolt. Lassan komolyan egy jelzőgombbért kezdett kutatni, hiszen mindjárt a végállomás következett, de talán csak menekülni akart, hisz a busz úgy is meg fog állni néhány percre. Teljesen belemerült a gondolkodásba, egyszer csak egy puha tárgy ért a feje búbjához. Amikor felemelte volna a fejét, Bakugouval találta szembe magát, kinek a homloka pont az övéhez ért. Csak egy másodpercig időzött a vöröses-barna szempáron, ami tökéletesen nyugodt volt. Lassítani kezdett a busz, így lassan mind a ketten leszálltak. Kirishima hazafele kezdte el szedni a lábait, mert érezte hogy Bakugou lemaradt. Tíz méter múlva mégis megállt. Óvatosan visszanézett, és volt barátját ugyan ott találta ahol lemaradt, éppen rá nézett. Hirtelen az összes közös emlék az elméjébe robbant, közben teljes testtel felé fordult, egészen addig amíg eszébe nem jutott az a beszélgetés, és ettől hátralépett egyet. Tehetetlen tekintettel bámulta kifejezéstelen, de nyugodt arcát az előtte állónak. Nem tudta mit tegyen. A kilátástalan helyzetből elmenekülve, eszeveszetten rohanni kezdett felé, aki csak ugyanúgy állt ott, még akkor is amikor Kirishima megbotlott, és a kezével lökte magát vissza egyenesbe. A célegyenesbe viszont mindkettejük szélesen kitárták karjaikat, és az előbbi szinte belerepült a karjaiba. Hosszú idő után most volt először igazán boldog. Szorosan ölelte át Bakugou, és közben mélyen magába szívta az illatát. -Bocsánat-dünnyögte barátjának, mire az hábaveregette. . . . . . . . . . . . Nah gyerekek, igazából szerintem... stáblista. Nehéz ezt kimondani, de úgy gondolom nincs hova folytatni. Majdnem egy éve csinálom ezt, és nagyon sajnálom hogy egyes részekre ennyit kellett várni, de remélem élveztétek az olvasást, és nem csalódtatok a végében, mert ez az ötlet még engem is meglepett, és egy kicsit aggódtam is hogy nektek esetleg nem fog tetszeni, de a nyáron belekezdek egy másik könyvbe, úgyhogy ha esetleg érdekel a további szerencsétlenkedésem és rossz poénjaim, akkor találkozunk néhány hét múlva. Egyenlőre pihenek egy kicsit.. Nagyon örülök hogy velem tartottatok!
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
