tiltottak

1

Düh, harag és idegesség meg nem szűnni akaró mivoltja generálta a fullasztó kétségbeesést, az aggódást, s a folytonos őrjítő gondolatokat, amik a látszólag sokkot kapott férfi elméjét cafatolták apró darabokra. Egyedül volt, végre egyedül lehetett, ahol az őt marcangoló kérdések egyre gyorsabban bukkantak a felszínre, és ezzel dominálva teljesen a víz alá nyomták őt a mélységbe, azonban mégis erre vágyott, a magányra, ami a saját gyilkosa volt. Időt kért, szünetre volt szüksége. Az eddig mindig bosszantó, kedvenc filmjeit megszakító, tíz perces reklámért most ő maga könyörgött elveszetten.

Dean Winchester; a név, amit amerikai vadászok százai suttognak, még életben lévő démonok és angyalok emlegetnek. A megtörhetetlen férfi, aki az egész világ terhét a vállán hordozza, és kész bármikor feláldozni önmagát az öccséért, az anyjáért, egy megmentésre szoruló emberért, és... Castielért, akinek a váratlan visszatéréséről nem tudta megítélni, hogy egy kedves délibáb, vagy a valóság. A mellkasába fúródó újabb tőr okozta seb talán most vérzett a legjobban.

De miért? A fenébe is, miért? Castiel él! Legalábbis az egykor erős, megrettenthetetlen katona ma már aggódástól elernyedt teste igenis valósnak tűnt, amikor magához szorította. Emlékszik a tekintetére. Megtört, fájdalmas, de egy csekély boldogságot, és óriási szeretet árasztó, könnybe lábadt szemekkel nézett rá, a francba is, igen, így nézett Deanre a halott barátja, mielőtt olyan szorosan magához vonta volna, hogy minden porcikájával érezze az angyalt. Nem akarta elhinni. Egyszerűen csak... Nem ment.

Színtiszta megkönnyebülésnek kellett volna követnie Cas visszatértét. Ehelyett ő mit csinált? Amint végignézte a meghitt pillanatot, amikor Castiel átölelte Jacket, a fiát, felmenekült a szobájába. Igen, menekült. Nem akarta látni a barátját, nem akart a szemébe nézni, hiszen a félelem eluralkodott rajta; mi van, ha az egyik másodpercben, amikor békésen figyeli a férfi kedves arcát, az köddé válik? Nem, nem, nem, nem tudta volna elviselni, ha Castielt csak ide képzeli, álmodja, vagy valaki kedvére szórakozik vele. A férfi, az angyal, a barátja, akivel megjárta a földi poklot, a Purgatóriumot, akivel egymás halálának számtalanszor voltak szemtanúi... aki akkor is mellette volt, ha elszúrta, ha nem, ha bele akart halni az önutálatba, ha nem, aki ritkán, el-elvétett alkalommal baráti ölelés helyett ártatlan csókokkal nyugtatta... csókokkal a nyakán, az álla vonalán, az arcán, és az ajkain. Hogy mikor gabalyodtak először egymásba? Talán amikor Naomi befolyása megszűnt az angyal felett, azon a bizonyos napon, amikor majdnem megölte őt, s Castiel bocsánatokat suttogott Dean kicserepesedett szájára. Vagy amikor a Purgatóriumban rátalált a pataknál, és megfeledkezve Benny-ről, minden elfojtott, addig magában tartott érzés előtört, és kétségbeesetten, de örömtelien magához húzta Castielt és egyszerűen megcsókolta. Számított? Nem. A csókját most is az ajkán érezte.

Dean egy mély sóhaj kíséretében megállt a fel-alá járkálásban. A falnak döntötte a homlokát, majd teljesen annak támasztva a testét, lehunyta a szemeit. Fáradt volt ehhez. Annyira, de annyira fáradt. Látta Castiel testét összerogyni, amikor Lucifer hátulról leszúrta, és ő nem tudta megmenteni, csak egy ócska sárga függönnyel betekerni a hulláját, majd égő öngyújtót hajítani rá, ami aztán lángra kapott, neki pedig annyira összetörte a szívét a látvány, hogy azt hitte, menten térdre esik hangosan zokogva. A gyász elkezdte felemészteni, imaként felcímkézve erőszakosan beszélt Istenhez, és újra süllyedt volna vissza a kényelmes önutálatába, amikor meghallotta a vonal másik végén Castiel hangját. Onnantól pedig minden egy szempillantás alatt történt, és megint itt volt, mostmár a hátát vetve a falnak. Eszébe jutott, hogy miután az Amara elleni öngyilkossági terve kudarcba fulladt, a falhoz hátrálva Castiel milyen forrón simult hozzá, őt csókolva. A teste lángba borult, és lesütötte a szemét.