Zsófi a fal felé fordult a priccsen és elpityeredett. Szörnyű, hogy azt se tudja pontosan, mióta van itt. Az óráját tegnap, alighogy megérkeztek elvették tőle, ahogy a telefonját és a vékony arany nyakláncát is. Azóta eltelt egy éjszaka, reggel a bedeszkázott ablak miatt épp csak érzékelte, hogy felkelt a nap, de mintha már sötétedne. Meddig tart ez még? Hány nap és hány éjszaka? Nem bírja ki, képtelenség. A rettegést, a pince bűzét, az éhséget. Egész nap csak sír, és utálja magát érte. Nem kéne így elengedned magad, hallotta az apja hangját a fejében, de az apja messze, ő meg egyedül. Reménytelenül. Vajon kiszabadul valaha? Vagy ugyanúgy végzi, mint a másik pesti lány, ismeretlen halottként egy tömegsírban? Nem szabad erre gondolnia, fordult a hátára. Váltságdíjat fizetnek érte, vagy kommandósok törik rájuk a falat, a lyukon betűz a nap, az apja ott várja majd a katonák sorfala mögött, és ő repül hozzá. Addig ki kell tartania, akármi lesz is. Az utolsó mohikánban mondta a hős a lánynak, hogy maradjon életben, bármi történik. Ezt kell tennie neki is. Életben maradni minden áron.
Hangosan felsírt a gondolattól. Reggel, a nagydarab, aki kikísérte zuhanyozni, végig ott állt az ajtóban, és őt leste. Csak röhögött, mert Zsófi le se vetkőzött, a melltartó és a bugyi alatt mosakodott meg, háttal a dagadtnak. Meddig fogja csak bámulni? Közben meg a nadrágja elejét masszírozni? Ketten vigyáznak rá, de többen is vannak, hallotta a hangjukat a folyosón. Előbb- utóbb megtörténik, jobb, ha felkészül rá. A szájába szorította az öklét, hogy ne hallatszon az ajtón túlra a zokogása. Legalább azt ne tudják, mennyire retteg. Hátha a bátorsága elriasztja őket. Hátha.
A léptek neszére ébredt, felült, és az ágy mögötti falhoz simult. A korhadt gerendákból áradó dohszag már bevette magát a ruhájába, a hajába, úgy érezte, sose szabadul meg tőle. Csikordult a kulcs, nyílt a vasajtó. A nagydarab sziluettjét látta az alig derengő fényben, meg egy másik emberét. A nagydarab belökte hozzá a másikat, és becsapta utána az ajtót. Ismét mindent elborított a sötétség, a dagadt lépteinek zaja elhalt a folyosón. Hoztak még egy rabot.
Hallotta a ruhái súrlódását, ahogy mozdult. Zsófi ijedten a válla közé húzta a nyakát. A másik férfi, ennyit látott belőle az előbb, abban a néhány pillanatban, amíg az a folyosó félhomályában állt, hogy magasabb a dagadtnál. Tehát férfi.
– ¡Hola!– szólalt meg az új rab. Hangját tompán nyelték el a falak. – ¿Quien está aquí?
Folytatta még néhány spanyol mondattal, aztán elhallgatott. Néhány percre.
– You speak English?
Zsófi lapított, ijedten ölelte a térdét, esze ágában se volt megszólalni.
– Én kicsit – mondta megint angolul a férfi, vagy inkább fiú, mert elég fiatalnak tűnt a hangja alapján. Zsófi nem bízott benne. Lehet, azért küldték, hogy kémkedjen utána. Van-e a rokonainak pénze, vagy fölösleges kolonc a kartell nyakán, és vessék a kutyák elé.
– Ülhetik te melléd? – szólalt meg a másik rövid hallgatás után ismét.
– Nem – sikoltott Zsófi. Mit képzel? Ha lány lenne, vagy legalább európai, talán megosztaná vele az ágyat, de egy helyi férfival, aki talán ugyanúgy drogcsempész, mint ezek, csak egy másik bandából? Nem. Maradjon ott, ahol van.
Hallotta, hogy a másik a falhoz botorkál, lábával igyekszik megtalálni a sötétben az utat.
– Vigyázz a vödörre – kiáltott fel megint Zsófi, mert, ha ez a nyughatatlan nekimegy a pisis vödörnek, felborítja, és akkor mi lesz? Ebbe nem szívesen gondolt bele. A másik világosból jött, nem látott, Zsófi is legföljebb a körvonalait. Az ablakon nappal is épp hogy annyi fény szűrődött be, hogy megtalálja a vödröt, meg a tálat az ajtó előtt, amiben az ételt dél körül beadták. Vizet dél óta nem kapott újat, alig lötyögött a kancsó alján. A vödröt se ürítették még, ki tudja kap-e tisztát egyáltalán.
