Juan becsatolta magán a pisztolytáska hevederjét, és belecsúsztatta a Glockot. A telefont a válla és a füle közé szorította, úgy hallgatta a társa szövegelését.
– Ráérsz, és a repülőtér felől jössz. Kibírod, ne rinyálj, mint egy puta.
– Táblát is tartsak, vagy mi?
– Magas, szőke nő. Fiatal. Megismered.
– Majd mindhez odamegyek megkérdezni, kér-e fuvart.
A társa röhögött és lerakta.
Az érkezési oldalon a szokásos tömeg fogadta, mégis könnyedén kiszúrta a nőt. Szőke kontyos feje kiemelkedett a helyiek közül. Juan érthetetlen elégedettséggel töltötte el, hogy svéd nagyapjának köszönhetően ő is magasabb az átlagnál. És kék szemű. Nem mintha ez érdekelne bárkit, különösen a nőt. Megvan a maga baja, elrabolták a fiát.
Amikor a másik tétova pillantása egy másodpercre megállapodott rajta, felemelte a kezét. A nő biccentett, és határozott léptekkel odasétált hozzá.
– Zsófia Kovács? – kérdezte Juan. – A Marriot szállóba, a tárgyalásra?
Lassan beszélt és tagolva, mert tudta, az angolja gyenge. Azért érthető. A nő is megértette, mert megint biccentett. Merev volt, halál sápadt, idegesen beharapta a száját, a szeme körül a kialvatlanság árnyéka sötétlett.
– Tudnak már valamit? – kérdezte.
Juan szánakozva nézte. Az anyák mind ilyenek. Kétségbe esnek, rettegnek. A férfiak mások, ők gyakran dühösek, és nem hallgatnak a jó szóra, mindenképpen tenni akarnak valamit. Többnyire valami baromságot.
– Amit eddig. Fenn tartják fogva, a hegyen, nagyjából húsz kilométer távolságra toronyiránt, de szerpentinen több.
A nő végigmérte.
– Maga megy érte?
– Igen. – Aztán hozzátette, bár nem szokott magyarázkodni. – De nem egyedül. Jöjjön, mutatom az autóhoz az utat.
Kinyitotta előtte a hátsó ülés ajtaját, mert Európában úgy szokás. A nő onnan érkezett, Budapestről. Juan megkerülte az autót, beült, indított, és kisorolt a forgalomba.
– Ne haragudjon, hogy értem kellett jönnie – szólalt meg váratlanul a nő.
Juan ránézett a visszapillantóban. Úgy tartotta magát, mint aki karót nyelt.
– No problem – mondta.
– Van egy kis fóbiám. Félek a buszokon – magyarázta, és megszínesedett az arccsontján a bőr. Jól állt neki. Juan szerette a világos hajat, érthetetlen módon vonzódott hozzá. A seszínűhöz. Egy emlék volt, de valahogy beleakaszkodott. Ez a nő is olyan. Első pillantásra szürke, aztán csupa szín, a kék szeme, a halvány rózsaszín szája, a kék erek a halántékán.
A visszapillantóban találkozott a tekintetük.
– Apám ragaszkodott hozzá, hogy az unokája lásson világot, töltsön nála két hetet. Utolsó lehetőség a nyugdíj előtt, hogy kihozza magához – magyarázta a nő. – Én féltem, hogy valami baj lesz, de lehurrogott.
– Nem a maga hibája – csúszott ki Juan száján, amit azonnal meg is bánt. A társa dolga a barátkozás, az övé a tervezés.
– Nem mondta meg a nevét – állapította meg a nő.
Juan villantott egy tudom, mit csinálok, profi vagyok mosolyt.
– Tényleg. Radar alatt repülök.
