Come to Papa (+18)

IV.

Áldozatok. Rothadó hullák mindenütt, az egész terem bűzlik, a vért lehetetlen lesz lekaparni a falakról vagy megtisztítani a mai napon már harmadjára felsikált padlót. Sosem lesz elég, sosem lesz túl sok, sosem lesz túl kevés. Hullák mindig voltak és lesznek. 

Furcsa dolog igazán gonosznak tűnni. Hisz minden éremnek két oldala van, hisz egy ember sem fekete vagy fehér, még a legkegyetlenebben is ott lakozik a jó, ahogy a legjobba is beköltözött egy parányi kíméletlenség. És mi mégis mindig a könyv borítóját figyeljük, mégis mindig előzményes tudás nélkül ítélkezünk és építünk fel olyan személyiséglistát amiről igazság szerint semmit sem tudunk.

Pablo élete kívülről tökéletesnek tűnhet. Mindene meglehetne, jómódú család szeretett fiaként éli az életét. De azt senki sem sejti, hogy az édesapja hosszú évek óta küzd az alkohol iránt érzett feltétlen rajongásával és szeretetével, ahogy az sem szivárgott ki a család falai közül, hogy az édesanyja már ötször bocsájtotta meg a férjének a félrelépéseket, mert képtelen lenne egyedül felnevelni a gyerekeket. Mindez köztük marad és maradt is, Pablo magában őrzi a titkokat és még senkivel sem osztotta meg azokat. De mégis, így már mennyivel világosabbá és átláthatóbbá válnak a döntései, mennyivel nagyobb szimpátiát kelt mindenkiben, mikor egy ilyen fiú dönt úgy, hogy illegális utakra tér. 

Esett az eső, mégis a fiú esernyő nélkül, vizesen állt az út közepén és csak bámult a messzeségbe. Minden elhalkult mellette, csak a lehulló, földhöz csapódó vízcseppeket hallgatta. Elmerengett. A hasa görcsbe volt rándulva napok óta, ahogy egyre jobban felemésztette őt belülről a küldetése. Hisz mi lesz akkor, ha tényleg odadöglik? Ha nem lesz senki aki segítsen neki, ha nem menti meg senki, ha valamit rosszul tesz? Még a legjobb színészek is hibáznak, viszont itt most nem lehetett hibát véteni. Nagy levegőt vett, behunyta a szemeit és elkezdte lenyugtatni magát.

"Minden a legnagyobb rendben lesz, megtudod csinálni.."

Majd lassan és komótosan elindult a zuhogó esőben egyenesen a bázis bejárata felé. Testén bőrdarabok feszültek, mind fekete, nyakában pedig egy vörös kendő pihent. Kívülről tökéletesen beleillett a csapatba, viszont annak tagjai ennél kicsit rafináltabbak voltak. Bekopogott a fémbejáraton, mire egy apró nyílásról húzták el a fedőt. Csak egy szempár bámult ki rá, de nem szólalt meg.

- Contra vim mortis non est medicamen in hortis. - szólalt meg rekedt érzelemmentes hangon. Ez a latin mondat nem mást jelentett, minthogy "A halál ellen nincs orvosság a kertekben". A Slayerek -mert így hívták őket- mottójuk és jelszavukként használták az idézetet, amit a fiú tökéletesen kiismert azalatt a pár nap alatt amíg vizsgálta őket és elegendő információt szerzett a beolvadáshoz. Az ajtó mögött levő szempár láthatólag elégedett volt a szavakkal, mert aprót bólintott. Pablo hallotta ahogy nyílik az ajtó és önakarata ellenére is elmosolyodott. Szája elé vette a vörös kendőt, ahogy itt volt szokás, majd beindult a bázisra, ahol még sosem járhatott, ahol a legnagyobb ellenségei tanyáztak.

Hatalmas épület rengeteg szobával. Mikor beért egy romos folyosó fogadta. A falak tele graffitivel, a föld mocskos és rendetlen, mintha csak egy sikátorban találta volna magát. Lassú léptekkel, tanulmányozva a körülötte levő dolgokat lépkedett tovább, mígnem a központba ért. Márványoszlopok és hófehér bútorok díszítették a hatalmas szobát, minden sarokban  különböző fegyverekkel, térképekkel, képekkel és páncéllal. A Slayerek nem bízták a véletlenre a dolgokat, ezt ő maga is megállapította. Hamar rájött, hogy ez a csapat ezerszer erősebb felszerelésben mint ők, viszont azt még nem tudhatta, hogy a fejük is ugyanannyira ott van a szeren, vagy észből kicsit lemaradtak. 

- Változott a terv, fiúk - jelent meg az egyik ajtón keresztül Matthias, láthatólag erősen fókuszálva a fiú számára még ismeretlen "változott" tervre. - Máskor kell mennünk és máshol kell mennünk. Az a seggfej volt olyan okos, hogy nem mondott pontos információkat hátha így átverhet - morgott az orra alatt, majd a nagy kerek asztalra kiterítette a Ravenek bázisának térképét. Pablo kikerekedett szemekkel bámulta a lapot, hiszen azt hitte ezt senki sem birtokolja rajtuk kívül. Ezek szerint veszélyben vannak. Szólnia kéne Michaeléknek, de túl feltűnő lenne, ha most eltűnne közülük. Magabiztosan a helyén maradt és úgy tett mintha őszinte gyűlöletet érezne a Slayerek számára rivális banda iránt. Néha a tekintete felcsúszott Matthiasra, hogy alaposabban megismerhesse a latin-amerikai bandák legerősebb vezérét. A férfi kidolgozott testén megakadtak a szemei, amire ő maga is felfigyelt. - Te meg mit bámulsz így? Buzi vagy? - vonta fel a szemöldökét.

- Csak elbambultam -zökkent vissza a jelenbe, majd megrázta a fejét. Inkább elvegyült a tömegben és úgy hallgatta tovább a tervet.

- Hajnalban fogunk támadni, pirkadat előtt egy órával. A főbejáratot minden napszakban őrzik, viszont a házuk alatt megy végig a csatorna, ahonnan könnyedén bejuthatunk hozzájuk. Onnan kell támadnunk. Ne feledjétek, nem vérre megy a küldetés, hiszen direkt akkor megyünk, mikor nincsenek ott, vagy csak kevesen tartózkodnak a helyszínen. Itt a lényeg, hogy megszerezzünk tőlük minden privát információt, hogy nehogy legyen titkuk előlünk. Nem szeretem, ha valamiről nem tudok - magyarázott komolyan, majd mindenkit elkezdett kiosztani a saját feladatára. A végén megállt Pablo előtt. - Te mégis milyen feladatot végzel, meleg fiú? - döntötte kicsit oldalra a fejét és úgy mérte végig a nála évekkel fiatalabb személyt. Még sosem látta itt, furcsállta is, hogy a tudta nélkül lett valaki tagja a bandájának de ez most nem zavarta annyira, hogy nagy ügyet is csináljon belőle.

- Informatikával foglalkozom. A számítógépeket kezelem, uram - bólintott határozottan. Nem kelthetett feltűnést.

- Rád most ezen a téren nem lesz szükségem. Viszont kíváncsi vagyok rá a fronton hogy végzed a dolgod. Velem fogsz jönni a küldetésre. Megnézem, hogy bánsz a fegyverekkel.

"A rohadt életbe."

- Rendben van, uram. Örömmel - válaszolt vissza komolyan, de a hasa újra görcsbe rándult. Életében nem fogott még normálisan fegyvert a kezében, életében nem verekedett, azt Michael mindig megoldotta helyette. Most kezdett rájönni miért is mondták neki azt, hogy erre még ő sem áll készen. Szíve szerint visszaadta volna a küldetést és maradt volna a szimpla drogkereskedelemnél de hamar realizálta, hogy ez már lehetetlen. Ha annyira merész kölyök volt, akkor annak is kell maradnia. Nagyot sóhajtott mikor Matthias már ellépett tőle és elkezdte összeszedni magát. Hiszen szüksége volt rá.

Másnap pirkadat előtt másfél órával elindultak, hatalmas motorokon robogtak végig a városon, kendővel a szájuk előtt, bőrdzsekiben és bőrnadrágban, készen arra, hogy behatoljanak. A fiú Matthias mögött vezetett, végig a férfit bámulva. Hogy lehet valakinek ilyen erős kisugárzása, mint neki? Elképzelni sem tudta volna, hogy esetleg ő rendelkezzen valaha is ilyen határozott aurával, vagy hogy valaha ennyire ellenállhatatlan kinézetet birtokoljon.

A bázis előtt pár méterrel minden motor leparkolt, majd megálltak a falaknak simulva.

- Mikor jelzést adok, elindulunk, rendben fiúk? - szólalt meg mély hangján Matthias, végignézve a bandán aminek tagjai mind határozott bólintással jelezték egyetértésüket. - Három, kettő... egy! Előre! 

Majd megindult a kényszerített, heves menet. A lépteik felrázták a földet. A Ravenek képtelenek lettek volna felkészülni egy ilyen támadásra. A csatorna falai folyton visszaverték a hangjukat mégis csendben és feltűnésmentesen tudtak behatolni. Túl erősek voltak. Túl okosak voltak. Túl jól kitalálták.

"Matthias, mi a faszomért kell neked ilyen jól vezényelned ezt a kurva csapatot?"