Első fejezet

49 6 3
                                    

Tettem egy lépést előre...
Nincs jó hírnevük.
Újra léptem egyet...
Elátkozott hely.
Ismét haladtam egy lépést...
A gombóc a torkomban egyre csak növekedett, ahogyan haladtam a kastély szerű épület felé. Nem kellene itt lennem. Az agyam minden erejével tiltakozott a dolog ellen, amit tenni készülök. Viszont mégis megteszem. Fejest ugrok a halálba. Még egy lépés... A palotának tűnő házra emeltem a tekintetem. Az épület gyönyörű volt, ahogyan az udvara is. Előről téglalap alakúnak tetszett, sok ablakkal és erkéllyel. A hatalmas méretű ajtaja középen helyezkedett el. A ház előtt viszont egy kert talált magának helyet, ami akárcsak a ház, óriási volt. Tele szebbnél-szebb virágokkal, fákkal, és ösvényekkel. Ami előtt álltam, az pedig egy magas, tégla kerítéshez rögzített vaskapu volt. Tétováztam. Ha most itt belépek, gyökeresen megváltozik az életem. Ha viszont meggondolom magam, azzal cserben hagyom a családom. A vagyonukat elvesztő nemeseknek ugyanis nem csak a pénze, hanem a dicsősége és legtöbb kiváltsága is elszáll. A családom már pár generáció óta így él. Kegyvesztett nemesként.
Ekkor az óriási vaskapu nyikorogva tárult ki előttem. Lassú mozgása mintha egy utolsó esélyt adott volna a menekülésre. De nem tettem. Megfogtam hosszú fehér szoknyámat, és a kevés holmimmal megrakott ládám fogantyúját, majd beléptem a birtokra. Oldalra nézve egy negyvenes éveiben járó férfit vettem észre, akinek fekete nadrágját és fehér ingjét apró földes foltok tarkították.
-Köszöntelek a birtokon- hajtott fejet a férfi, majd a válaszomat meg se várva a kert felé vette az irányt. Biztosan ő lehet a kertész.
A figyelmemet újra az előttem álló ismeretlenre szenteltem. Elindultam a bejárathoz vezető úton. Kalapáló szívem egyre csak azt éreztette velem, hogy nagy hibát követek el. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és azt ismételgettem magamban, hogy minden rendben lesz. Lassú lépteimen gyorsítottam egy kicsit, majd felléptem az ajtó előtti lépcsőre. A bejárat közelről még hatalmasabbnak tűnt. Félve emeltem meg az oroszlános kopogtatót. Nem sokkal ezután ki is nyitotta egy fekete öltönyben lévő idősebb férfi. Borostás arcán látszott a kora, ahogyan rövid, sötét hajában is éktelenkedtek az ősz hajszálak. Magas termete igazán tekintélyt parancsolóan hatott.
-Alysha de La Porte. Jól tudom?- szólalt meg mély hangon, melytől egy kissé összerezzentem.
-Igen, Uram- válaszoltam, majd óvatosan meghajoltam előtte. A gesztus miatt furcsán méregetni kezdett. Apró szemeit szinte egy csíkká húzta.
-Blosbeville Urat az étkezőben találod, ahogyan a nejét is. Csak menj egyenesen. Már vártak- mutatott egy boltíves bejárat felé.
-Köszönöm- mondtam, de ezúttal nem hajoltam meg. Úgy véltem, furcsának tartana.
Ahogy elindultam, volt egy kis időm szemügyre venni a leendő otthonomat. A bejárat mellett balra rögtön egy lépcső volt, mely a díszes emeletre vezethetett. Az előtér belmagassága ezáltal igencsak megnőtt. A falakat freskók díszítették, és pár bútornak arany bevonata volt. Néhány helyen szobrok is álltak.
A figyelmemet ismét az előttem álló percekre tereltem. Vettem egy nagy levegőt mielőtt beléptem a hatalmas terembe, melyben egy hosszú, sötét faasztal, és hozzá illő székek találták meg helyüket. A terem oldalában sok ablak volt, és a falakat itt is festmények borították.
Az asztal egyik végében ott ült William Blosbeville, és neje, Linda. A torkomban lévő gombóc elkezdett dagadni, már alig kaptam tőle levegőt. Kalapáló szívvel álltam meg az ajtóban, majd meghajoltam.
-Uram...Hölgyem- köszöntem nekik, remélve hogy őket nem érinti ez olyan meglepően mint az előtérben lévő férfit.
-Alysha de La Porte. Köszöntelek. Kérlek foglalj helyet- mutatott egy közeli székre Blosbeville. A még mindig dübörgő szívemmel elindultam feléjük, majd leültem. Nem mertem rájuk nézni. Egyes főurak nem igazán támogatják a szemkontaktust egy alacsonyabb rangúval.
-Mint tudja, maga egy szolgálólány lesz nálunk. A feleségem eleinte el fogja mondani magának a feladatait, de egy idő után már saját magának is tudnia kell- folytatta komor hangon Blosbeville.
Ekkor a nő rám emelte a tekintetét, és elengedett egy apró mosolyt.
-Gyere. Körbe vezetlek, és elmondom a teendőket- állt fel Blosbeville felesége az asztaltól. Követtem a példáját, majd elindultam utána.
A hölgy körbevezetett az egész házban. A kastélynak tetsző épület belülről is ugyanolyan hatalmas és káprázatos ahogyan kívül. Megmutatta a szobákat amelyikekben ők laknak, és a vendégszobákat is. A lakott helységeket naponta, a látogatókat szolgálókat pedig hetente kell kitakarítani. Útközben a személyzet többi tagjának is bemutatott. Kiderült, hogy az úr akivel a kapuban találkoztam, George volt, a kertész. Aki ajtót nyitott nekem, a komornyik volt, akit Josephnek hívnak, és a személyzet eddigi egyetlen női tagja pedig Caroline, a szakács.
Blosbeville asszony megmutatta azt a szobát, melyben én fogok lakni ittlétem alatt. Ahogyan a többi itt dolgozónak, nekem is a konyha mögötti eldugottabb részen volt az otthonomnak kinevezett helység. Az én részem kissé el volt szeparálva az idősebb személyzeti tagoktól, amit furcsáltam, de biztosan csak előzetes konfliktus kerülés.
Ezután az utunk ismét az emeletre vezetett.
-Az utolsó szoba pedig a fiamé. Damian nem igazán szereti hogyha sokat járkálnak a szobájában, úgyhogy csak akkor menj takarítani ha nincs itthon. Olyankor elnézőbb ezzel kapcsolatban. A legfontosabb az, hogy olyankor ne menj be mikor bent tartózkodik. Szeretnénk elkerülni a konfliktust-mosolygott rám kedvesen, de kissé színleltenül.-Most pedig nyugodtan menj vissza a szobádba, és pihenj. Holnap korán kezdesz.
Ez a kis monológ után Blosbeville asszony elindult lefele a lépcsőn, és pillanatokon belül elnyelte őt a ház. Egy ideig még ugyanott álltam, és azon gondolkodtam, miért beszélik a faluban hogy ez a hely biztos halál. A tulajdonosok kedvesek, a személyzet is aranyosnak tűnik...
-Te meg mit keresel itt?- rántott vissza egy hang a valóságba. Ijedtemben ugrottam egyet, majd mikor teljesen biztos voltam benne hogy nem esek el, a hang irányába fordultam. A hátam mögött egy fiatal férfi állt. Tekintetem először az ő sötét íriszeibe fúródott, melyek titokzatosnak hatottak. Férfias arca, állának határozott vonala, és ajkainak tökéletes íve hibátlanul passzoltak a szemeihez. Idomai nem tudtak teljesen megbújni fehér ingje alatt, ugyanis a kissé átlátszó anyag a külvilág tudatára adta izmos felsőtestét.
-Ha biztos vagy benne hogy teljesen végigmértél akkor válaszolnál a kérdésemre? Mit keresel a szobám előtt?-mondta kimérten. Mély hangjától végigfutott rajtama remegés. Látszott rajta hogy az önuralma vészesen fogy, úgyhogy válaszokat keresve szólásra nyitottam a szám.
-Alysha de La Porte vagyok és én...-hajoltam meg és kezdtem bele a monológomba, de félbeszakított.
-Nem ezt kérdeztem. Utoljára ismétlem meg. Mit keresel itt?- jött egy lépéssel közelebb. Szemébe nézve tisztán látszódott a harag és gyűlölet keveréke, amit én váltottam ki belőle. Idegesen a fülem mögé tűrtem egy kósza hajszálamat, majd lehajtott fejjel válaszoltam.
-Az Úrnő vezetett körbe. Azonnal távozom-mondtam, majd meghajoltam. A fiú egy megvető pillantást vetve rám elindult a szobája felé. Még utoljára utánanéztem, ahogyan hosszú ujjaival beletúr sötét hajába, majd én is a szobám felé vettem az irányt. Lesiettem a hosszú lépcsőn, majd a konyha irányába vezető folyosóhoz mentem. Gyors léptekkel átszelve azt, igyekeztem minél gyorsabban a lakrészembe érni. Beérve óvatosan becsuktam az ajtót, majd annak dőlve a földre csúsztam.
Egyre inkább kezdtem megérteni hogy miért hagyja itt ezt a házat minden fiatal cselédlány...

Ferox-A fékezhetetlenDonde viven las historias. Descúbrelo ahora