Ferox-A fékezhetetlen

Második fejezet

Egész éjszaka forgolódtam az ágyban, nem jött álom a szememre. Nem csak a Damiannal történt incidens miatt, hanem maga a hely nem volt túl biztató. Természetesen a kastélyszerű épület gyönyörű, de mégis van benne valami ridegség. A faluban keringő históriák is előszeretettel foglaltak helyet a fejemben, amik szintúgy kihatottak az éjszakámra. Sokan azt vallották, hogy természetfeletti lények élnek a birtok melletti erdőben, mások pedig csak szimplán az itt lakók goromba viselkedésétől tartottak. Az utóbbiak voltak kevesebb létszámmal.

A reggel sokkal korábban ért mint számítottam rá. Lassan kiballagtam a konyhába. A folyosót óvatosan szeltem át, ugyanis még épp csak hajnalodott. Blosbevillék még biztosan alszanak. Bár a személyzet valószínűleg már a munkájára készül, én mégsem mertem kockáztatni a hangos lépteket.
A konyhába érve meglepetten vettem észre hogy Caroline már szinte mindent előkészített, és épp egy fecnire ír valamit.
-Szép jó reggelt-köszöntem neki, majd óvatosan meghajoltam. Még mindig nem voltam teljesen biztos a meghajlásban. Otthon így volt szokás bánni az idősebbekkel és a rangosabbakkal, itt mégis mintha furcsának néznének miatta.
-Ugyan, ez azért már túlzás-legyintett egyet-El tudnád intézni nekem ezeket? A falu piacán mindent megtalálsz-nyomta a kezembe a fecnit amire az előbb írt. Gyorsan átfutottam a listát, majd zsebre tettem. Tulajdonképpen egy csomó mindennapi dolgot kell csak vennem.
-Tessék, ez elég lesz rá-rakott az asztalra egy kevés pénzt, majd ismét a konyhának szentelte a figyelmét. Elraktam az összeget, majd a sarokban lévő kosarat felkapva elindultam a kijárat felé. Még nem igazán ismertem ki a házat, sőt. Képes lennék elveszni benne. Bár Mrs. Blosbeville idegenvezetése sokat segített, még nem a legjobb a tájékozódásom.
Mivel Joseph, a komornyik munkája még nem kezdődött meg, így az előtér teljesen üres volt. Egy kis időre megengedtem magamnak hogy elbámészkodjak. Lassan sétáltam át a helységen, nézegettem a festményeket, a gyönyörű vázákat, és a bennük lévő illatos virágokat. Az egész hely olyan elképesztően néz ki. A világos falak, és a sötét fa bútorok tökéletes kontrasztot alkottak.
A kezemet a kilincsen pihentetve még egy utolsó pillantást vetettem egy közelebbi festményre. De mielőtt kinyitottam volna az ajtót, valaki hirtelen belökte. A váratlan mozdulattól kissé hátratántorodtam, de az egyensúlyomat sikerült megtartanom, így elkerültem az esést. Riadtan néztem fel, egyenesen egy ismerős sötét szempárba. Damian. A pillantása nem volt olyan metsző mint tegnap, de úgy tűnt, közel sincs jó hangulatban. Egy pillanatra mintha ijedtség tükröződött volna az arcán. Ám ez nem tartott sokáig, és hirtelen düh váltotta fel a kezdeti érzelmet. A fiú ezután szó nélkül beljebb lökte az ajtót, majd az emeletre viharzott. Utánanéztem. A haja zilált volt, az ingje pedig néhol foltos. Úgy festett mint aki az egész éjszakát a szabadban töltötte. Testtartása kissé hanyagabb volt a tegnapinál, és az egész teste azt az érzetet tükrözte, mint akit rajta kaptak valamin. Lehet hogy másnál aludt? Esetleg szeretője van? Ha igen, akkor biztosan fel fog keresni, hogy megtartsam a titkát. Márpedig én nagyon nem szeretnék vele beszélgetni.
Miután Damian eltűnt az emeleten, én is útnak indultam. A piachoz vezető út alig negyed óra volt gyalog. A Blosbeville ház tényleg a falu közelében van, de közben még is gondosan elszeparált helyen. Ahogy egyre beljebb értem, úgy ütötte meg egyre inkább a fülemet a piac nyüzsgése. Már hiányzott a falu szíve. Még csak egy napot töltöttem a birtokon, de már is túl csendesnek éreztem. Sok ismerős arc tűnt ki a tömegből, aminek szintúgy örültem. Eljátszottam a gondolattal hogy hazalátogassak, de a kötelességem szerint már a Blosbeville család utasításait kell követnem, így hamar elvetettem az ötletet. Hiányzott a családom. Igaz, még csak egy napja jöttem el, de a tudat, hogy ezentúl az is lehet hogy évekig nem hallok felőlük, szinte megőrjített. Még élénken él bennem az emlék, mikor a húgommal gyerekként letépkedtük édesanyánk legszebb virágait, hogy a hajunkba tűzzük, és eljátsszuk hogy hercegnők vagyunk. Az utána kapott büntetés viszont már a legkevésbé sem volt kellemes, mégis mintha csak tegnap lett volna. Az ilyen emlékek minden alkalommal megmosolyogtattak.
A boldog emlékemből egy erős lökés szakított ki, ami miatt a földön kötöttem ki.
-Elnézést hölgyem-nyújtotta ki a kezét az idegen- Jöjjön, segítek.
Felnéztem rá, de a látványtól szinte ledermedtem. Egy velem egykorúnak tűnő férfi állt előttem. Hibátlan bőrének sötét árnyalata tökéletesen kiemelte sárgás íriszét, mely fölött vastagon ívelt szemöldöke húzódott. Rövid, göndör haját kissé összekócolta az enyhe reggeli szellő.
-Minden rendben?-kérdezte, mire feleszméltem, hogy még mindig felém tartja a kezét. Elfogadtam, majd óvatosan felhúzott.
-Köszönöm-söpörgettem le a port a szoknyámról.
-Ugyan. Raphael Wolsey vagyok-mosolyodott el.
-Alysha de La Porte, örvendek-viszonoztam a gesztust.
-Merre tart?
-A piacra megyek, be kell szereznem néhány dolgot-vettem fel az esés közben elgurult kosarat.
-Én is arra megyek, esetleg elkísérhetem?
-Persze, miért is ne?-mosolyogtam, majd elindultunk a piac felé vezető úton. A nyüzsgés már akkor is nagy volt. Út közben Raphael folyamatosan szóval tartott. Mint kiderült nemesi családból származik, és az egyik barátját jött meglátogatni a faluba. Mesélt néhány gyerekkori történetet, majd én is megosztottam vele a sajátjaimat.
A faluba érve a megszokott óriási tömeg fogadott minket. Csacsogó asszonyok, harsogó árusok, és önfeledten játszó gyermekek töltötték be az utcát.
-Mikor végzel?-kérdezte hirtelen Raphael.
-Úgy egy óra múlva, miért?
-Akkor egy óra múlva találkozzunk a falu szélén. Hazakísérlek.
-Ugyan, erre semmi szükség, én...-kezdtem szabadkozni, de megelőzött.
-Ragaszkodom hozzá Miss de La Porte-adott egy csókot a kézfejemre, majd eltűnt a tömegben.
Egy darabig csak néztem a kezemet, és azon gondolkodtam, hogy miért ennyire udvarias és nyílt. Végtére is, kedves volt hozzám, így nekem is annak kell lennem vele. Egy óra múlva a megbeszélt helyen fogom várni.

Még utoljára ellenőriztem a Carolinetól kapott listát, majd a zsebembe méllyesztve vártam hogy Raphael megérkezzen. Nem kellett sokat álldogálnom, egy percen belül meg is érkezett.
-Kézcsók hölgyem-hajolt meg előttem, mire óvatosan elnevettem magam-Megvárattam?-mosolyodott el.
-Nem kell a hajlongás, Raphael. Én nem vagyok úrinő-kuncogtam.
-Sosem tudhatod-kacsintott egyet, majd elindultunk a Blosbeville birtokra vezető úton. Ahogy a faluba vezető utat, úgy ezt is végig beszélgettük. Együtt nevettünk a kínosabbnál kínosabb történeteken amiket egymásnak meséltünk, és együtt elmélkedtünk el egy-egy komolyabb témán is. A negyed órás útnak viszont hamar vége szakadt, amint a birtokra értünk.
-Köszönöm hogy elkísértél. Jól éreztem magam-fordultam a fiú felé.
-Én köszönöm hogy veled tarthattam-adott ismét egy kézcsókot, majd köszönés után elhagyta a birtok kapuját.

Széles mosollyal léptem be a bejárati ajtón, majd a konyha felé siettem. Ahogy hallottam Caroline munkálatait, tudtam hogy késtem.
-Csak hogy itt vagy-vette ki a kezemből a kosarat.-Máskor egy kicsit gyorsabban szedd a lábaidat, kedvesem-dorgált meg mosolyogva.
-Elnézést, igyekezni fogok-ejtettem egy apró mosolyt, majd megkérdeztem, segíthetek-e valamiben. A válasz egy hálás igen volt, majd elkezdtük elkészíteni az ételt.

Fáradtan dőltem le a konyha egyik székére este. A reggeli tálalása után a napi teendőimbe kezdtem bele. Kitakarítottam a legtöbb helységet, majd mikor a ház ura és felesége is elment, az ő szobájukat is. Dél körül Damian is elhagyta a birtokot, de az ő szobájába nem mertem bemenni. Nem tudtam mit találnék ott, így inkább nem kockáztattam. Ha esetleg felhozná ezt az este folyamán, majd azt mondom, nem volt már időm rá. Gyenge kifogás, és valószínűleg hasztalan is, de a jelenlegi állapotomban nem tudtam mást kitalálni.
Caroline segítséget kért az asztal előkészítésében, ugyanis lassan elkészült a család vacsorája. A kezembe nyomta az étkészletet, majd azokat kicipelve megterítettem az étkező asztalát.
Blosbeville úr és felesége pontban hétkor érkeztek meg, majd ültek az asztalhoz. Azonnal hozzáláttak a vacsorához. Damian nélkül.
-Miért nem várják meg a fiukat?- fordultam Caroline felé, miközben a személyzettel a konyhában fogyasztottuk el az ételünket.
-Nem mindig eszik velük. Sőt, néha le sem jön vacsorázni-magyarázta két falat közt, hevesen hadonászva a villájával.
-Óvatosan, még megszúrsz valakit-szólt rá óvóan George, a kertész. Őszes haja kissé eltakarta féltően csillogó barna szemét.
-Carolinenak igaza van. Damian elég magának való. Jobb ha az ember elfogadja őt, és nem vonja kérdőre-adott igazat a szakácsnak Joseph, aki a komornyik szerepet töltötte be a birtokon. Mindketten egyetértően bólogattak Joseph szavait hallva, majd folytattuk az étkezést.
Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Damian miért olyan, amilyen. Muszáj volt valamivel lefoglalnom magam, így a személyzet többi tagját elküldve hozzáfogtam a mosogatáshoz. Egy étkészletet Caroline javaslata szerint az asztalon hagytam, a megmaradt ételekkel együtt, ha esetleg a ház ifja megéhezne. Gondolataimba mélyedve végeztem a munkám, mikor lépteket hallottam a lépcső felől. Kilestem a konyha ajtajából, majd meglepetten láttam hogy Damian az. Csendben az asztalhoz ült, majd megkezdte a késői vacsorát.
Néha rá-rápillantva fejeztem be a mosogatást, majd ismét lépteket hallottam. Biztos voltam benne hogy újra a szobájába zárkózik, ezért egy ronggyal babrálva az étkezőbe siettem, hogy behordjam a kint maradt dolgokat. Az ajtóba érve viszont egy kemény dologba ütköztem. Hitetlenkedve emeltem fel a fejemet, így látva hogy fentről egy kicsit sem boldog Damian nézett le rám. A csetrest a feje mellett tartotta.
-Bo-Bocsánat... Nem figyeltem.
Feleletre sem méltatva kikerült, majd a mosogatóhoz lépett. Ingujját felhúzva a szivacsért nyúlt, majd megkezdte a tányérjai elmosását. A meglepetéstől szinte mozdulni sem tudtam. Csak bámultam őt egy darabig, míg eszembe jutott, hogy ezt nekem kellene végeznem.
-Ó, elnézést, had vegyem át. Igazán nem önnek kellene ezt csinálnia-siettem mellé, majd a karjára tettem a kezem. A kisujjam mellett viszont egy mély vágás foglalt helyet az izmos karján. Rögtön elengedtem őt, így észre vettem a többi, enyhébb sebet is. Damian rám emelte a tekintetét, majd az utolsó elmosott tányért is a helyére téve kisétált a konyhából. Utánanéztem. A járása is furcsa volt, mintha egy kissé sántított volna a bal lábára. Hirtelen ötlettől vezérelve felé indultam, de már csak a lépcső felénél értem utol.
-Minden rendben? A kezei... a lába... nem fest túl jól. Esetleg segíthetek valamiben? Szívesen hozok borogatást vagy...-ajánlottam fel, de félbeszakított. Mély hangja ridegen csengett.
-Nem kell a segítséged. Foglalkozz a saját dolgoddal, és ne avatkozz az enyémbe-fordult felém, majd bosszús tekintetét az enyémbe fúrta. Mintha valami más is megbújt volna a sötét íriszei mögött. Valami ismeretlen. Ám ekkor elfordult, és felsietett az emeletre, magamra hagyva. Lassan lelépkedtem a lépcsőkön, és a szobám felé véve az irányt igazat adtam Josephnek.