Félig elszívott cigaretták halomban tornyosultak abban a fekete,metál fényű hamutartóban,amit Egyiptomból hoztál nekem még két éve.
Még akkor nem is dohányoztam,de te biztos voltál abban,hogy a nehéz napjaimon-melyből oly sok van,mióta elmentél-szükségem lesz rá.
Nos,igazad lett.
Úgy,ahogy abban is,mikor megsaccoltad mennyi van neked hátra.
Meddig fogod bírni anyád késeit a hátadban,miközben ordibálva hömpölyög be a nappaliba,egy vodkás üveggel a kezében.
Meddig fogod bírni apád lenéző monológjait a családi vacsorákon,amit oly sokszor szakított meg az öcséd,akinek nem voltak szülei,csak te egyedül.
Meddig fogod bírni azt,ahogy az osztálytársaid a hegeidből űznek tréfát,s hogy minden szünetben hangos kürtszóként kiabálnak a folyosón,hogy :Egyszer már meghalhatnál.
Meddig fogod bírni azt,hogy otthon a határ a csillagos ég felett van,ahol mindig bizonyítanod kell,ahol mindig neked kell lenni a jókislánynak.
Meddig fogod bírni,hogy a földretepertek és bántottak a fiúk azon a bizonyos estén.Ahol céltáblának,mozdulatlan,sebesült állatnak hitted magad,akit elkaptak a vadászok.
Két hónapja mentél el.Illatod mégis,mintha még ittragadt volna a szobámba,amit mindig szidtál,mert kupis volt.Ahova besétáltál,hatalmas karikákkal a szemed alatt azt visongva:Engem holnapig nem húz ki senki az ágyból!
El voltál fáradva.Tudtam.
Minden cigarettámat érted szívom.
