A Szobatársam, Orbi

1. Fejezet

A megismerkedés

Kíváncsiak vagytok, hogy is kezdődött és hogy lett Vitya a legjobb barátom?
Beavatlak titeket, hiszen talán az volt a legboldogabb nap eddigi életem során.

Körülbelül kilenc éves lehettem, mikor édesanyámékkal hazafelé tartottunk hosszú utazásunkból, az eső szakadt, dörgött az ég, tombolt a vihar.
Megláttunk a parlament előtt egy elegáns, jóvágású férfit, aki épp a kukában turkált.
Szüleim jólelkű emberek voltak, és megsajnálták, mert elázott az esőben csodás öltönye, ezt látván megálltak, és megkérték, legalább a vihar elmúlásáig jöjjön hozzánk, édesanyám főzne, és aludhatna a szekrényemben, mert sajnos kicsi házunk volt, máshol nem akadt hely.

Vacsora mellett hosszú társalgásokat folytattak, egyre szimpatikusabb volt számukra, és tökéletes angol tudását csodálták benne, meg a vitathatatlan irányító kézségei.

Aztán teltek múltak a napok, végül közösen, családi megbeszélés keretein belül úgy döntöttünk, hogy befogadjuk, hiszen nincs hová mennie. Ezt a remek hírt egy igazán különleges napon szerettük volna közölni vele.

Eljött a szombat, ezért elhatároztuk, hogy Vityával együtt megyünk el a piacra, amely egy szuper családi programnak ígérkezett, utána állatkert volt tervben, majd az esti vacsora, amelyen elmondjuk a remek hírt.

A piácon nem volt úgy igazán semmi érdekes, kivéve jó barátunk számára, aki nagyon érdekesnek tartotta a kovászos uborkákat, kérlelt minket, hogy vegyünk két üveggel, ezen felül pedig vettünk neki ajándékba olyan uborka magot, mely ha megérik, és beszüreteljük, akkor kovászolni lehet, amitől izgatott lett, és boldog, hiszen minden álma volt a saját kis kovászos uborka készlet, így mi is vele örültünk.

Ezután az állatkertbe mentünk, ahol szintén boldog, bár inkább olyan volt, mint egy kisgyermek, gyermeki csodálattal telve, ahogy nézte az állatokat, úgy nézte, mintha nem láthatná őket soha többet, mintha nem lenne holnap.

Ez után a könnyfakasztóan gyönyörű és csodálatos nap után leültünk vacsorázni az asztalhoz, édesanyám rántott húst készített, krumplipürével, amely mellé kovászos uborkát ettünk, hogy megpecsételjük ezt a szép napot.

Viktor elérzékenyült, majd így szólt:

- Kedves befogadó honfitársaim, nem hittem, hogy lesz részem olyan boldogságban, mint egy új stadion építtetésekor, vagy fociszezonban, most mégis azt mondhatom, hogy jobban teljesít ez a család, olyan jól, mint az országunk! - mind a hárman egymásra néztünk, majd anya és apa felém vitte tekintetét és biccentettek, én kaptam a lehetőséget, hogy elmondjam a jó hírt.

- Te vagy a legjobb szobatárs - kezdtem el a mondatot - És szeretném is, hogy velem, velünk maradj, mert szeretünk, és ha te is szeretnéd, lehetnél te is a családunk tagja mostantól! - megfogtam anya kezét aki mellettem ült, ő pedig apáét, és reménnyel telve vártuk drága barátunk válaszát

- Szóval mit szólsz? Velünk maradsz? - kérdezte édesanyám, noszogatva a válaszát.

- Természetesen, szeretett honfitársaim! - mindannyian felálltunk, és egy nagy családi öleléssel zártuk az estét, mától ő is a tagja.

Hát így lett ő a legjobb barátom és a szobatársam.