"Soha nem akart semmit sem jobban, mint befutni- azt akarta, hogy az emberek hallják érzelmeit, hogy a szövegeket olvasva, amiket Ő írt, érezzék a fájdalmat, amit Ő, érezzék, a boldogságot amit Ő, érezzék minden egyes tettének súlyát, pont mint Ő. D...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Noir fáradtan szállt le a vonatról, ami az örökkésvalóságnak tűnő út után végre Szöulba érkezett. Nem igazán törődve a körülötte lévő világgal, lesétált a járműről, fülében kétszáz decibellel szólt a zene, magára se ismert volna, ha nem így lett volna.
Ha őszinte akart lenni, még abban a szent pillanatban is voltak kétségei, megtörtént ez egyáltalán? Tényleg eladta mindenét, tényleg felkapta gitárját, egy doboz cigit, és mindent hátrahagyva csak egy dolgot vett; egy jegyet Szöulba, csak oda? Hiába nem aludt egy percet se a vonaton, hiába volt ideje gondolkodni, Noir úgy érezte, az idő, pont úgy szaladt el mellette, mint a rohanók fák, amiket elhagyott útja során. Nem vágyott másra abban a pillanatban, hiába ütött már tizenegyet az óra, le akart feküdni, kipihenni az utazás fáradalmait, mégis, lábai szinte maguktól mozdultak. Noir odalépett az első hirdetőfalhoz, amit csak meglátott az állomáson, tarkóját vakarva szántotta végig kék szemeit a papírfecniken, míg végül megakadt az egyiknél- letépve a telefonszámot, a címet már írta is be telefonjának térképébe, hogy minél egyszerűbben jusson (reményei szerint) legújabb lakhelyére.
Noir sose gondolta magát kiszámítható embernek, de mellette mindig is állította, javarészt racionális döntéseket hoz. Amikor eldöntötte, hogy ideje otthagyni a folyton hideg szülővárosát, még Ő sem volt benne biztos, hogy mégis, hogyan fogja ezt kivitelezni. Noir nem volt elárasztva pénzzel, azt kívánta mindig is, bárcsak el lenne, de fiatalkorában összegyűjtött vagyonát húsz évesen lakásra költötte, egy apróra, és nem túl újra, de állította megérte. Utána minden újrakezdődött, a huszonhárom éves lány három évet várt arra, hogy megelégelje az életét- és akkor, mint villámcsapás, egy hónap alatt, amit csak tudott eladott, egy kisebb vagyonra szert téve. Hiába volt hirtelen döntés a vége, Noir régóta tudta, amint csak teheti, ott hagyja azt az elmondása szerinti koszfészket; alig várt a pillanatra, hogy az beteljesüljön.
Így került oda, így sétált egy idegen ház elé, miután megcsörgette a tulajt- hangja alapján közel egyidősek lehettek, egy fiatal lány, Rose, otthon volt, Noir legnagyobb boldogságára. Végigmérte a kétszintes lakást, melynek már megkapta az infót, a lenti lakrészébe jelentkezett. Becsöngetett, hatalmas ásítással kísérve várt az ajtóba. Rose mosolyogva nyitott ajtót, beinvitálva a kíváncsi lányt. Noir minél hamarabb túl akart lenni a lakáskeresésen, a hirdetést látva tudta már, ennél olcsóbbat talán sose fog találni, nem zavarta Őt a lakótárs téma. Rose kedvesnek tűnt, mosolygása sehogyse hagyott alább, nem számított Noir morcos arca hányszor találkozott tekintetével. Ő csak kínálgatta a teát, mesélt a lakásról, és megmutatta neki, melyik szoba is lenne az övé, ha úgy dönt beköltözik.
- Szóval... - szólalt meg az idegen – most költözött ide, vagy csak most akar elköltözni?
- Nemrég szálltam le a vonatról – sóhajtott fáradtan, miközben már így is kócos hajába túrt – Nem tervezek hotelra költeni, így jó lenne, még ma megtalálni a megfelelő szobát.
