𝕸 𝖎 𝖘 𝖈 𝖍 𝖎 𝖊 𝖛 𝖔 𝖚 𝖘 𝖒 𝖎 𝖓 𝖉 𝖘

𝖋𝖎𝖗𝖘𝖙

ᴹᴵᴷᴬᴱᴸᴬ

Azt hiszem, halott vagyok. Nem éreztem semmimet, de ez a tudat ennek ellenére hatalmas fájdalmat okozott. Vajon így felelek minden bűnömért, amit gyarló életemben elkövettem?
Éreztem, amint a csukott szemem megtelik könnyel. Ez volt az első jel, ami emlékeztetett arra, hogy testem még mindig van. Nem akartam így, némán szenvedni, valahol a földi lét, és az odaát között. Féltem, hogyha megmozdulok, ez az édes-kesernyés sehova se tartozás állapota elillan, és én valami még rosszabb helyre kerülök.
Éreztem, hogy a testem reszket.
A hidegtől?
Nem tudom.
A félelemtől?
Annál inkább.
A szememben összegyűlt könny elkezdett lefolyni az arcom két szélén. Borzalmasan fájt mindenem, annak ellenére, hogy semmit se éreztem. Mintha a hatalmas bűneim súlya szépen lassan összeroppantana belülről.
Aztán egyszer csak éreztem, hogy egy hideg ujj letörli a könnyeimet.

ᴸᴼᴷᴵ

A lány sírt. Nem tudom, min mehetett keresztül, de megértettem. Éreztem, hogy van valamiféle rejtélyes hasonlóság köztünk. A jobb kezemmel odanyúltam a lány arcához, és a hüvelykujjamal letöröltem a könnyeit. A teste megrázkódott.
Ez már a sokadik napja, hogy csak ülök az ágya mellett az ispotályban, és bámulom. Eddig semmilyen reakciója nem volt az érintéseimre. Ez is csak bizonyította, hogy a varázslat, amivel megkötötték, lassan kezdi veszíteni az erejét.
Ez nem tudom, hogy jót vagy rosszat jelent-e. Kétféle magyarázat lehetséges; az ember, aki elvarázsolta, nem igazán jeleskedik a mágiában, vagy éppenhogy túlságosan jó, ezért egy sokkal összetettebb varázslatot bocsátott a lányra.
Egyik sem hangzik túl jól, nem igaz?
Feldühített, hogy valaki látatlanban is túl járt az eszemen. Idegesen felálltam, majd ott hagytam a lányt. Nem tudtam, hova megyek igazából, gyors lépteim a szemem előtt összevissza kavarogtak. Eszembe jutott, hogy vagy két napja nem ettem semmit.
Gyorsan vettem egy száznyolcvan fokos fordulatot, majd elsiettem a konyha felé. Asgard csillogó, arany színei össze-összemosódtak előttem. A fejem kóválygott, nehezemre esett gondolkodni.
A konyhába érve felkaptam egy fél sültcsirkét, majd megittam egy teljes kancsó fekete teát az álmosságom ellen.
A félsült csirkémet falatozva kellemes tempóval és kitisztult fejjel folytattam az utamat az Asgard határában elterülő erdőségek felé.
Az idő végre kellemes volt, nem tűzött úgy a nap, mint a hét korábbi napjain, és még a szél is hűvösen simogató volt.
Az erdőhöz érve nagyot szippantottam a hideg, erdei levegőt belengő fenyőillatból. Megújúlt erővel léptem be a fák közé.
Az erdei tisztás, ahova tartottam, mélyen volt az erdőben, így sokáig tartott az utam. Amint megérkeztem, letelepedtem a kedvenc fám alá, és nyugodtan hallgattam a csöndet. Megelégedve végig pillantottam a kis erdei búvóhelyemen.
A magas fenyőfák lombkoronáján keresztül ragyogva sütött be az aranyló napfény. A selymes zöld füvet megvilágította, ezzel teljesen más színt adva a talajt borító puha gyepnek.
Egyszer csak az egyik tisztás szélén álló bokor megrezzent. Gyorsan odakaptam a fejem, hogy lássam, ki éhezett meg az ölemben pihenő maradék sültcsirkémre.
Az árnyékból egy hatalmas, fekete farkas lépett elő. Hosszú, hollófekete szőre csak úgy ragyogott a napsütésben. Zöld szemeivel az enyémbe nézett.
Fenrir.
A farkas megrázta a bundáját és a következő pillanatban már egy fiú állt a helyén.
Rám mosolygott, majd odajött hozzám, és leült mellém.
- Szervusz apám. - köszönt halk, szinte nem is emberi hangján.
Ragyogó szemmel végig néztem rajta. Ugyanaz a hollófekete haj, mint az enyém, csak neki rövidebb volt, épphogy a szemébe lógott. Az íriszei smaragdzölden ragyogtak, akárcsak nekem. Még a mosolyunk is ugyanaz volt. Fenrir az egyetlen Asgardban, akire büszke vagyok.
- Megehetem a maradékodat? - kérdezte az ölemben heverő csirkecombra bökve.
- Persze. Én már tele vagyok.
Gyorsan elvette, és farkashoz méltó sebességgel el is tüntette.
Örültem, hogy velem van. Furcsa a történetünk, nekünk kettőnknek. Ez is egy dolog, amelyben olyannyira hasonlítunk.
Fenrir valamilyen varázslatos módon farkasnak született két emberi szülőtől. Az ötödik szülinapján adtam neki azt az ajándékot, hogy bármikor emberré változhasson. Így, hogy láttam, mennyire hasonlít rám, azt hiszem még büszkébb vagyok rá.
- Miért jöttél? - kérdeztem.
- Nem látogathatom meg az apámat, amikor végre valahára ide vonszolja a seggét? - mosolygott kotnyelesen. A pimaszságát is kétség kívül tőlem örökölte.
- Százszor mondtam már neked, hogy nyugodtan bejöhetsz a városba. - néztem rá fáradt tekintettel.
- Nem látnának ott engem szívesen, te is tudod. - mondta szomorúan.
Tényleg tudtam, hogy nem örülne senki Fenrirnek Asgardban. Túlságosan nagy a hasonlóság köztünk, a nép egyből összerakná, mi a helyzet. Abba, hogy mi lenne Odin, Frigga, illetve Thor reakciója, bele sem akarok gondolni. Száműzhetnének engem, vagy ami még rosszabb, száműzhetnék Fenrirt is.
Becsuktam a szememet, majd a fejemet hátra hajtottam a fatörzsre. Nagyot sóhajtottam.
Éreztem, amint Fenrir a vállamra teszi a kezét.
- Sose mondtad még, hogyan ismerkedtél meg anyával.
Az emlék elmosolyogtatott. Két tizenéves fiatal, korlátok nélkül, önfeledt szerelemben.
Erőt vettem magamon, és elkezdtem mesélni.
- Egyszer, nagyon-nagyon régen, élt két fiatal.
- Apa, nem kell úgy mesélned, mintha kisgyerek lennék. - boxolt bele a fiam a vállamba.
- Jól van. Tizenhét éves voltam. Egyszer Odin, miután le akartam szúrni Thort, a fivéremet, elküldött otthonról. Ideges voltam, nem is tudtam, hová tartok. Akkor tértem vissza a valóságba, mikor véletlenül nekiütköztem valakinek. Hát csodák csodájára anyád volt az. - megint elmosolyodtam, felidézve azt, milyen érzés volt először látni Angerbodát. - Kiderült, hogy a sziget másik végéig jutottam, el egészen egy kis elfeledett faluig. Nem sokan éltek ott, alig hatvanan. Édesanyád volt a legszebb mind közül. - Fenrir felé fordultam. - És a legveszélyesebb is. Elvarázsolt, hogy az ágyába hívhasson, de szerencsére még időben feleszméltem. Szegény olyannyira megijedt attól, hogy nem hatott rám a varázsigéje, hogy ott helyben elsírta magát. Én bezzeg megsajnáltam. - felidéztem Angerboda ijedt arcát, és hirtelen nagyon hiányzott. - Utána persze azonnal elmentem a mágikus faluból, de édesanyádat nem tudtam egykönnyen kiűzni a fejemből. Egyszer aztán rászántam magam, és megint elmentem a faluhoz. Akkor édesanyáddal szerelmet vallottunk egymásnak, és onnantól szépen kibontakoztak a dolgok.
Ránéztem a fiamra, hogy lássam, mit szól a történethez. Ragyogó szemmel nézett rám, és olyan szeretettel, amit úgy éreztem senki más nem adhat meg nekem.
- Jó történet.
- Jó történet? - néztem rá megjátszott haraggal. - Ennyi neked az, hogy hogyan ismerkedtek meg a szüleid?
Fenrir elnevette magát, majd a vállamra hajtotta a fejét.
- Jó együtt lenni újra.
Nem akartam, hogy ez a pillanat valaha véget érjen.
- Loki, Loki! - hallottam a bátyám hangját, és hirtelen minden érzésemet felváltotta a harag.
Felpattantam, Fenrir is, és ugyanolyan dühvel meredtünk a bátyámra.
Thor megállt, meglepetten végig mérte a még mindig emberi alakban lévő Fenrirt. Nem kérdezett semmit, csak őszinte rémülettel rám nézett.
- Felébredt a lány. - hebegte.