Amikor felkel a nap

2.

Épp elindítottam volna a kedvenc lejátszási listámat a zenék közül, amikor valaki megbökdöste a vállamat. Egy magas, szőke, agyonsminkelt lány volt, aki nem túl kedves pillantással méregetett.

-Szerinted süket? Már mióta bökdösöm, nem igaz hogy nem veszi észre!-nyafogta barátnőjének, aki csak egyetértően bólogatott és türelmetlenül dobolt a kezével a bőröndjén.

-Nem, nem vagyok az, teljesen jól hallok-válaszoltam neki, mire kicsit meglepődött. Gondolom nem számított arra, hogy hallom, amit mond.-Mit szeretnétek?

-Leülhetünk? Máshol már nincs hely. Légyszi -mondta a másik, barna szögegyenes hajú lány, de nagyon úgy tűnt, hogy nehezére esik kimondani ezt a kérést. Nem sok kedvem volt a társaságukhoz, de nyilván nem foglalhatok el 4 helyet egy tömött vagonban.

-Persze üljetek le-mondtam és még egy kedves mosolyt is megeresztettem feléjük, amit ki gondolta volna, de nem viszonoztak. Így hát csak megvontam a vállamat és visszadugtam a fülembe a fülest. A vonat közben kigurult a pályaudvarról, így hát tekintetemet a tájra emeltem. A zene szerencsére elnyomta a lányok csevegését, ami egy roppant izgalmas témáról, a szőke exéről folyt. Ha tudnám a nevüket, akkor nem csak így emlegetném őket, de természetesen nem vették a fáradtságot, hogy bemutatkozzanak így hát maradnak Szőke és Barna. Az idő elég lassan telt a vonaton ülve és a zenéimet 1 óra után meguntam, szóval onnantól kezdve kezdetét vette a szenvedés. Próbálkoztam azzal, hogy alszok egy kicsit, de a vagonban lévő zaj és a fülledt meleg miatt ez lehetetlennek bizonyult, így hát hagytam ezt a tervemet. Nettinek hála sikerült 2 órát a vele való beszélgetéssel eltöltenem, de utána sajnos magamra hagyott, mert a kistesóira kellett vigyáznia. Nettinek két nagyon édes kishúga van, akik a mellett hogy nagyon aranyosak, iszonyatosan fárasztóak is. Volt szerencsém ezt megtapasztalni, ugyanis a tavaszi szünetben 3 napig mi vigyáztunk Nettivel a testvéreire. Hát mit ne mondjak, rendesek lefárasztottak minket. Most viszont mit meg nem adtam volna azért, ha együtt vigyázhatnánk a húgaira és nem a két elviselhetetlen lányt kéne hallgatnom, akik az elmúlt 20 percben nagyjából annyit selfiet készítettek magukról, amennyit szerintem én egész életemben nem csináltam. A korlátlan mobilnetemnek köszönhetően (örök hála érte apa) elindítottam egy filmet, így újabb 2 órát sikerült eltöltenem. Melissa Mccarthy épp egy akciójelent közepén volt, amikor valaki megkocogtatta a vállamat. Felnézve Vikit láttam meg, aki Fornettis zacsit tartott a kezében.

-Készüljetek lányok, a következő állomásnál leszállunk. Át kell szállni egy másik vonatra, szóval kezdjétek el összepakolni a cuccaitokat-mondta, majd ment is tovább, hogy a többieket is értesítse. Szőke és Barna nagy nyújtózkodások közepette felálltak, hogy levegyék csomagjaikat, de azon már meg sem lepődtem, hogy az enyémeket eszük ágában sem volt levenni, így hát megvártam amíg elindulnak az ajtók felé és én is megpróbáltam levenni a cuccaimat. A bőrönddel és a sporttáskával nem is volt gond (igaz hogy a bőröndöt kis híján a fejemre ejtettem), viszont a sátram elég rendesen hátracsúszott és hiába álltam lábujjhegyre, nem értem el. Tanácstalanul fordultam körbe, hogy hátha valaki megszán és segít, de egy jelentkezőt se láttam. Már majdnem arra vetemedtem, hogy ráálljak a bőröndömre és úgy próbáljam meg levenni, ami valljuk be, nem egy túl biztonságos módszer amikor egy halk nevetés hallottam meg mögülem és a következő pillanatban egy kéz nyúlt ki mellőlem és egy laza mozdulattal levette a sátramat.

-Tessék-nyújtotta felém a sátrat egy fiú vigyorogva. Legalább egy fejjel magasabb volt nálam, szőke haja a szemébe lógott, a szemei pedig vakítóan kékek voltak.

-Öhm, köszi-nyögtem ki és már indultam az ajtók irányába. A vonat megállt, mi pedig leszálltunk. Fél óra várakozás után, ami alatt én anyával beszéltem, át is szállhattunk a vonatra, ami egészen az úti célunkig visz minket. Ez az út jóval rövidebbnek tűnt, ugyanis most sokkal szimpatikusabb emberek társaságát élvezhettem. Ebben a vagonban az egyik oldalon két személyes ülések voltak, a másik oldalon viszont maradt a négy üléses felállás. Igaz hogy egyedül ültem, de mellém egy vidám társaság ült be, akik a táborról és a külön töltött idejükről beszélgettek.  Bár igaz, hogy elég szűkösen voltak, ugyanis 6-an nyomorogtak a 4 ülőhelyen, de mégsem tűnt úgy, hogy ez egy kicsit is zavarná őket, teljesen belemerültek a beszélgetésbe.