Wave [BEFEJEZETT]

4

Woojin lábai tudatlanul is vitték le fáradt testét a partra, hogy a nap utolsó sugarait onnan csodálhassa. Kivételesen nem terelte el figyelmét a sziklás részen ücsörgő fiú, csak térdig a vízbe gázolt és hagyta, hogy a tenger elmossa minden porcikájának fájdalmát. Lágy mosollyal ajkain figyelte a narancsszínben úszó tájat teljesen kiürült elmével. Erre vágyott, ezért jött el a világ vége után is kettővel, hogy végre egy kis nyugalomra találjon és ezen a ponton kapta meg. Két hete volt Ausztráliában, ennyi időre volt szüksége. Végre elérte a célját amire annyira vágyott, a teljes nyugalomra.

Talán ez volt az oka, talán csak az adrenalin, ami ellepte testét, de úgy érezte végre elég erőt gyűjtött és leszólítja a furcsa idegent. Ahogy végig sétált a part vonalán homokszemcsék ragadtak hozzá nedves talpához, de nem foglalkozott vele. Határozottan trappolt a szőkeség felé, aki az elmúlt napokban gondolatai nagyját képezték. Fogalma sem volt róla miként fog akárcsak egy hangot is kierőszakolni magából, de nem is foglalkozott vele egészen addig amíg egy méterre le nem csökkentette a távot. Az ismeretlen kíváncsi tekintettel nézett fel a rá árnyékot vető alakra és emiatt Woojin megtorpant, ha a nevére kérdeztek volna rá azt sem tudta volna megmondani. Teljesen elveszve figyelte a sötét íriszt, amely csillogott a hold ezüstös fényében és tátogva igyekezett kinyögni egy köszönés félét.

- Szia, Chan vagyok – az ausztrál fiú kedves görbülettel ajkai sarkában nyújtotta fel kezét a megszeppent fiúnak ezzel megtörve a kínos csendet kettejük között. Woojin gyomra bukfencet vetett a fiú hangjától, de elnyomva magában a feltörekvő érzéseket viszonozta inkább a kézfogást.

- Woojin. Ne haragudj, hogy csak így rád törtem. É-én most vagyok itt először és a nagyszüleimen kívül nem ismerek senkit – hadovált össze-vissza a barna hajú háta mögé mutatva a házra, ahol a nyarát fogja tölteni.

- Ülj csak le nyugodtan – mosolygott továbbra is Chan míg megtapogatta maga mellett a homokot – Szerintem innen a legszebb a naplemente, bár be kell vallanom máshonnan még nemigen figyeltem meg – kezdeményezett könnyed beszélgetést hisz tudta, a koreai is legalább annyira imádja ezt a napszakot, mint ő maga. Legalábbis ezt a következtetést vonja le abból, hogy csak ilyenkor szokta itt látni.

- Az otthoninál ezerszer szebb – bólintott Woojin is ahogy elbűvölve figyelte az utolsó vízre vetült sugarakat. Nem igazán mert beszélgető partnerére nézni, kissé még kínosnak vélte az egész szituációt, amibe keverte magát. Egyelőre még nem tudta eldönteni, hogy jó vagy rossz döntés volt-e részéről idejönni hozzá. Ugyan kedvesen fogadta, de ez egyáltalán nem jelentette azt is, hogy nem csak jól neveltségből tette. Reménykedett benne, hogy nem így van viszont el bízni sem akarta magát.

- Még sosem jártam Koreában szóval ezt nem tudom alátámasztani.

- Honnan tudod, hogy onnan jöttem?

- Árulkodó az akcentusod – Chan lágy mosollyal vette fel a fiúval a szemkontaktust és tartott ki mellette. Woojin nem volt képes sokáig kitartani, inkább újra a háborgó vizet kezdte el figyelni reménykedve benne, hogy a másik nem veszi észre pírfelhőt orcáján.

Aznap késő estébe nyúlóan beszélgettek mindenféle kis apróságról. Éjfélis bőven elmúlt amikor a két fiú elbúcsúzott egymástól majd hazatérve újravégig játszhassák magukban ezt a pár órát. Főleg felesleges dolgokról volt szómégis tökéletesen megértették egymást, teljes összhangban voltak. Woojin ekkormár tudta, élete egyik legjobb döntése volt amikor nyitott a másik felé, úgyérezte egy csodálatos barátság kezdődött el akkor.