Who am I for you? (Taekook ff.) [BEFEJEZETT]

1. - Kezdet

Ahogy vékonyka ujjaival a hajamat markolja, sőt, szinte tépi, hihetetlenül fáj, és nem csak fizikailag. Azt még úgy, ahogy elviselem, de a szívem több sebből vérzik. Nem gondoltam volna, hogy megint eljátsszuk ugyanazt, amit a legelején is. Megver, átkoz, megerőszakol. Szánalmas életem van, ugye? És ez csak egyre rosszabb lesz az idő múlásával, ugyanakkor mégis van egy kiút, ami talán nem a halálba vezet. Vajon meddig bírom még a saját testembe zárva, tehetetlenül, másoktól függve? Nos, szerintem semeddig. Ha az akaraterőmből indulunk ki, már jó pár éve halott lennék. Kitartó vagyok, ugye? Mit is tehetnék, ha senki sem áll mellettem? Ha egyedül vagyok? Ha konkrétan az elmúlás jobban csábít, mint az élet? Nos, a válasz egyszerű. Semmit. Akire azt hittem számíthatok, szeretek, megbánt, kihasznál, megver, és mikor alkalma adódik, az ájulásik erőszakol. Elviselem, ha engem bántanak. Nem is... Inkább muszáj elviselnem. Képtelen vagyok segíteni magamon, mástól pedig nem szívesen kérek tanácsot az egészségügyi problémáimmal kapcsolatban. Számtalan dilidokit végigjártam már, mégsem lett jobb. Mikor Jungkook azt mondta, ne költözzek el, vajon erre célzott? Hogy a nagyvárosban ilyesmi várhat rám? A saját szüleim utálata, munkanélküliség, lelki problémák? Kétlem... Mára már ő sem ismer engem. Fogalma sincs, ki lett belőlem. Az életvidám fiúból egy önmarcangoló, undorító alak, aki, ha végigsétál az utcán, lesajnáló tekinteteket kap. Szánalmas ez az élet, nem is kicsit. Inkább halnának meg az olyan jelentéktelen emberek, mint én.

- Taehyung! - rúg belém apám, mikor látta, hogy nem a felém kiabált szavakra koncentrálok.

- Mi van? - förmedek rá, de a válaszára nem kell sokat várnom, ökle találkozik a gyomrommal.

- Ne légy tiszteletlen, kicsi fiam! - húzza gúnyos mosolyra a száját, hajamat továbbra is szorítva. Mindig ezt csinálja. Megver, ha kedve tartja, megver, ha nem köszönök, ha nem beszélgetek vele, ha elsétálok előtte úgy, hogy meg se mukkantam. Ki akarok innen jutni.

- Válaszolj, ha hozzád beszélnek! - ordítja, s már csattan is a jobb orcámon a tenyere, nem egyszer, nem kétszer, minimum négyszer, bár egy idő után nem is számolom.

- Elég! - sipította anyám, ki most toppant be a házba két nagyobb szatyor társaságában.

- Még nem! Kérdeztem, és meg se szólalt! Mit neveltünk mi ebből, ha? Tiszteletlen vagy a szüleiddel szemben! - tapos a bordáim közé, közben újabb füleseket adagolva nekem. A vasas íz, már az eleje óta a számban érezhető, nem meglepő, hogy már a kezdetekben felszakadt a számon és a szemem alatt található seb, hisz' két óra sem telt el az előző bántalmazásom óta.

Abbamaradt az ütéssorozat kiosztása. Miért? Mindig az ájulásig ver, most pedig csak abbahagyja, mert megunta? Mi a szösz?

- Ki a tosz vagy te? - Apa mély hangja ridegen süvít végig az apró kis lakáson, némi lenézéssel fűszerezve. Sajnos a gondolataim cikázása miatt nem jutott a fülembe, mit is mond az illető, akitől kérdeztek, de a következő mondatot elcsíptem szerencsére.

- Nem viszel el! Köcsög! Nem viszel el! - a hangra odakapom a fejem, állam szinte a padlót verdesi, mikor megpillantom a két egyenruhás férfit, akik apámat és anyámat rángatják kifelé az ajtón. A nevelőim rángatóznak, próbálnak mindent megmagyarázni, ám azt nem tudják, hogy ez mind felhasználható ellenük a bíróságon.

- Jól vagy? - guggol le elém egy férfi, aki szintén ugyanolyan öltözéket visel. Ismerős nekem ez az arc.

- Letegezett? - kérdezek vissza ridegséggel a hangomban.

- Igen, baj? Eddig három ilyen ügyem volt, hasonló korúakkal, mint amilyen te vagy. Ők azt kérték, tegezzem őket, így most ezzel kezdtem, csak nálad - mosolyog rám széles szájával, kicsit idétlenül, bár közel sem gúnyosan.