Who am I for you? (Taekook ff.) [BEFEJEZETT]

4. - Vége

" - Tae... Namjoon felhívott.
- Mit... mondott?
- Azt, hogy..."

- Azt mondta, hogy nem lesz tárgyalás az ügyedben - ejti ki a szavakat, mik először az agyamba, majd a szívembe hatolnak. Mégis mit jelentsen ez? A fejemben rengeteg kérdés formálódik meg, amikkel jelenleg nem tudok semmit tenni. Egy dolog lebeg a szemem előtt: anya és apa rácsok mögött.

Lehetséges ez egyáltalán? A saját szüleid lecsukásának örülni? Biztos megtehetik ezt tárgyalás nélkül? Miért... mi miatt dönthetett úgy a bíró, hogy nem hallgatja meg az érveket, hanem sittre küldi őket? Börtönbe küldi őket, ugye?

Üveges tekintettel meredek magam elé, miközben próbálom felfogni az előbb hallottakat. Annyi év pokol után, most végre van egy egyszerűbb kiút? Mégis honnan? A szüleim szárnya alól, vagy a szenvedésből? Miért lesz az jó nekem, ha ők oda mennek, én meg egyedül maradok? Mert így legalább foglalkoztak velem. Nem biztos, hogy a legmegfelelőbb módon, de amíg kaptam a veréseket, nem voltam egyedül. Mi a garancia rá, hogy ezek után lesz velem valaki?

- Taehyung... a nagyanyádékhoz kell költöznöd - szólal meg Jungkook pár perces hallgatás után, engem kiszakítva a kérdéseim közül, ráadásul egy ilyen undorító ténnyel.

- Ki van zárva - felelem ridegen, nem foglalkozva a ténnyel, hogy valószínűleg jót akar nekem.

- A szüleid nemsokára sitten lesznek, a bíró meg azt mondta, hogy vagy a nagyszüleidhez költözöl, vagy mész a legközelebbi árvaházba - újságol még több dolgot, mire már igencsak fontolóra veszem azt, hogy a nagyiékhoz költözzek.

- Kötetlen az, hogy apai, vagy anyai nagyszülő legyen? - kérdezek rá, hogy számomra is világos legyen ez az aprócska dolog, ne csak neki.

- Teljesen függetlenül dönthetsz.

- Anya szüleihez akarok menni - válaszolom némi vonakodás után, hiszen a kiskorom legszebb pillanatait éltem meg velük.

Rábólint, de nem válaszol, csak a füléhez emeli a telefont, majd kisétál, hogy ne halljam meg, miről van szó. Igazából azzal, hogy nem tartanak tárgyalást, csak időt spórolnak, viszont, gondolom, majd egy csomó papírt kell kitöltenem ezzel kapcsolatban. Végül is... a nagyiék csak rábólintanak arra, hogy a tizenhét éves unokájuk pár hónap erejéig hozzájuk költözzön. Hol is laknak? A külvárosban, vagy vidéken? Nagyon remélem, hogy az előbbi, mert nincs kedvem iskolát váltani...

***

Két nap telt el, s elérkezett a költözésem pillanata. A szüleimmel beszéltem, kik szánalomból bocsánatot kértek, de mind a kettőnek hátat fordítottam, s felhúztam egy jókora falat. Az összes fontos iratot kitöltöttem, már Namjoontól is elköszöntem, miután megköszöntem a segítséget, mert végülis, nélküle nem biztos, hogy ma élnék.

Jin házában pakolgatom a nemlétező - vagy csak nagyon kevés - cuccomat a tőle kapott táskába. Még nem igazán sikerült vele megbékélnem, de már barátkozgatok a gondolattal, hogy lehet, mégis egy jó ember. Igazság szerint elég sokszor jött át a két nap folyamán beszélgetni, s annak ellenére, hogy nem nyíltam meg neki, jól elvoltunk. Nevetni még nem nevettem, ám egy kisebb mosolyt már sikerült az arcomra csalnia. A legfurcsább az egészben az, hogy most is én megyek el, ő pedig marad. Ismétli magát a sors? Miért kell folyton találkoznunk, ha utána ugyanannyiszor búcsúzunk? Nem tagadom, hogy négy éve fülig szerelmes voltam belé, azonban mára ennek már csak egy parányi szikrája él. Akkoriban egész jól megvoltunk, de most... kész bolondokháza. Mind a ketten megváltoztunk. Én lelkibeteg lettem, ő pedig egy kiváló orvos. Elérte azt, amit akart, s ennek örülnék, csak valami nem engedi. Egy belső érzés? Esetleg más? Erre még nem tudom a választ. Talán később rájövök, s akkor letudom majd neki mondani, vagy nem. Meglátom.

- Megjöttek, TaeTae - kopogtat be Kook, mire választ ugyan nem kap, mégis tudja, hogy hamarosan kint leszek.

Amint magamra hagy, felveszem a kicsi táskámat, plusz még azt is, amit Jungkooktól kaptam, s elindulok a bejárat felé. Ő csendesen vár az ajtónál, egy semmitmondó mosollyal az ajkain, miközben kinyitja az ajtót. Az ismerős kocsi láttán elszorul a torkom, és úgy érzem, ha innen elmegyek, nem biztos, hogy visszajövök. Lehetséges, hogy ez az az érzés? Miszerint most nem kell eltűnnöm, elindulnom, mert esélyes, hogy ez már tényleg a vége lesz.

- Tae. Menj - utasít egy félénk, s gyengéd lökéssel, azonban én még mindig nem akarok menni.

Már a nagypapa is kiszállt a kocsiból, s annak dőlve várja, hogy végre elinduljak, de sírni, üvölteni van kedvem. Valami leláncol ehhez a házhoz. Vagy nem is a házhoz?

- Fiacskám, gyere már! - kiállt felém papa integetve, hogy hatásosabb legyen.

Nem akarok, vagy csak nem merek innen elmenni? Vajon melyik játszódik le most bennem? Ha én nem tudom, ki fogja? Kook? Mama, vagy papa? Senki más, csak Én. Ez a saját életem, a saját csatám, amit nekem kell megvívnom egyes-egyedül.

Leteszem egy pár percre a táskámat, hogy egy hatalmas döntésre készítsem fel magamat. Négy év után, Jungkook felé fordulok, s életemben - talán - először veszem a fáradtságot, hogy ne bunkó, paraszt módon távozzak, egy általam, még ha titkon is, de kedvelt személytől.

- Köszönöm - mondom ki nehezen ezt az egy szót, majd szorosan megölelem. - Most elmegyek, de amint jobban leszek, megkereslek, Jungkook.

Azzal elszakadtam tőle, s a táskáimat felkapva indultam meg a kocsi felé. Ez volt életem legelső ígérete, s az első olyan dolog, amit talán be tudok majd tartani.