A változás szele

Emlékek

Hogy ki vagyok én?
Egy ember... egy mutáns... egy szörnyeteg...
Szörnyeteg vagyok, mert én végeztem a szüleimmel. Még nagyon kicsi voltam, alig emlékszem rá, hogy mi is történt pontosan. Csupán emlék foszlányok maradtak meg. A legtöbb részére rákerestem neten, vagy úgy raktam össze kis morzsákból, már egész felnőttként. Sosem voltam igazán gyerek. A képeségem nem hagyta, hogy gyerek legyek. Túl sok gondot okozott addig, ameddig nem tudtam irányítani.

Arra emlékszem, hogy repülőn ültünk, amikor anyuék veszekedtek. Nagyon csúnyán beszéltek egymással. Sokan minket néztek, én pedig nem szerettem azt az érzést. Hiába fogtam be a fülem, és hunytam le a szemeimet, úgy is hallottam mindent. Csak arra tudtam gondolni, hogy hagyják abba. Csak ez járt a fejemben, semmi más. Csak ennyire emlékszem, a többit az agyam blokkolta, vagy nem akart rá emlékezni. A többinek utána kellett néznem az interneten. Különböző cikkeket olvastam, ahol kiderültek a részletek, amelyekre nem emlékeztem.
A gép eleje leszakadt, majd zuhanni kezdett lefele. A pilóták haltak meg legelsőként, miközben a leszakadt orrban ragadtak. A többi utas földet érés után vesztette életét. Kivéve egyetlen kislányt. Ő sérülés nélkül szállt ki a roncsok közül. Miután elolvasva ezeket a részeket megtudtam, az agyam pótolta a hiányzó emlékeit. Zuhanás közben anyuék a nevemet kiabálták, majd a földbe csapódás után én sértetlen maradtam. Az erőm megvédett a sérülésektől. Egy zöld energiamezőt vont körém, amely mindentől megvédett. A hajam ekkor lett teljesen zöld, amely azóta sem múlt el. Csodaként fogta fel mindenki, hogy egy gyermek túlélte. A hajamnak nem tulajdonítottak nagy jelentőséget, csak akkor, amikor másodjára is megtörtént velem a baj.

Ezekután nevelőszülőkhöz kerültem, akikre igyekeztem vigyázni. Szerettem őket. Ők voltak az utolsó emberek, akiken segítettem, és akiket szerettem. Hogy mi történt velük? Meghaltak. Megöltem őket is. 12 éves voltam. Már tudatában voltak annak, hogy mi is vagyok, ezért igyekeztem rendszeresen gyakorolni, hogy kordában tartsam az erőmet. Egyre jobban haladtam, többet fejlődtem, így igyekeztem még többet gyakorolni, de ez sem volt elég. Mindig iskola után, az egyik parkban elbújva igyekeztem fejlődni. Soha nem találtak meg, arra mindig figyeltem. De egyszer megláttak, miközben próbáltam egy fém darabot átformálni. Négyen voltak fiúk, és nagyobbak voltak nálam. Odajöttek, majd csúfolni kezdtek. Próbáltam kizárni őket, nem rájuk figyelni, csupán arra, hogy mit is csinálok. Aztán meglökött az egyik. Ezen felbátorodva pedig a többi is. Lökdösni kezdtek, egészen addig ameddig a földre kerültem. Miközben vertek, azt ordítozták, hogy szörnyeteg vagyok. A következő pillanatban azonban már nem rugdostak. Csak kiálltásokat lehetett hallani. Amikor felnéztem, az előbb formált fém, kardként lebegett előttem. Felálltam és nagy levegőt véve fölé helyeztem a kezem, amely körül halvány zöld derengés jelent meg. Az egy kardból négy lett, mindenkinek egy jutott. Miután beleállítottam a mellkasukba a kardot, ott maradtam és csak sírtam. Valaki kihívta a rendőrséget, akik a nevelőszüleimet. Körbe zártak engem a rendőrök. Ahogy megérkeztek a szüleim, oda akartak jönni hozzám, de a rendőrség megállította őket. Nem engedték hozzám őket. Akkor már tudtak a mutánsokról, arról hogy mi igenis létezünk. Megjelentek azok, akik segítik a mi fajtánkat, és azok is, akik kínoznak, kísérleteznek rajtunk. Csupán pár lépést tettem a szüleim felé, mert kétségbeesetten vágytam anya nyugtató karjaiba, de nem értem el hozzá. Az első lövés ekkor hangzott el. Majd egyre több. Leguggolva sikítottam, amíg a lövöldözés tartott. Nem értettem, hogy mért akarnak lelőni. Amikor abba maradt a lövöldözés, óvatosan felnéztem. Az összes golyó, amit nekem szántak, körülöttem lebegett. Mindenki csak engem bámult. Több szájból elhangzott a szörnyeteg, szörnyszülött vagy korcs kifejezés. Egyszerűen csak dühös lettem. Zöld aura vette körbe a kezem, amelyet meglendítve a golyók visszafele szálltak. Ezután már csak a szüleim ernyedt testére emlékszem. Felkelve elindultam ismét feléjük, és most nem állt senki sem az utamba. Végre anyuhoz értem, de ő már nem élt. Csupa vér volt, ahogy több sebből vérzett, melyeket én okoztam. Könnyekkel az arcomon próbáltam felébreszteni, de nem sikerült. Nem kelt fel. Menekülnöm kellett, ha nem akartam még nagyobb bajba kerülni. Futottam és csak futottam ameddig a lábaim bírták. Elbujdostam, kikerültem a rendőröket. Hosszú ideig csak gyakoroltam, loptam és elrejtőztem mindenki előle. Ahogy lecsillapodtak a dolgok, előmerészkedtem, és igyekeztem beilleszkedni egy isten háta mögötti kis faluban. Jól mentek a dolgaim 19 éves koromig. Egészen addig tökéletesen megvoltam ott, ahol voltam. De a kormány, és azok, akik gyűlölik a mi fajtánkat, beleszóltak. Megtámadták a falut, melyet nem sokan éltek túl. Hiába küzdöttem, de kevésnek bizonyult. Sikerült elfogniuk. Azóta itt vagyok.

Ahogy lassan magamhoz térek, úgy kezdem érezni a testembe lassanként visszatérő életet. Bizsereg és fáj az összes izmom. Ez akkor szokott lenni, amikor használom a képességemet, és megráz a nyakamon lévő nyakörv. Mintha állatok lennénk. Úgy is kezelnek minket. Érzem arcomon a padló hidegét, és valami fémes ízt érzek. Lassan tápászkodom fel a földről, mivel izmaim nem engedelmeskednek. Látom a padlón hagyott vértócsát. Az arcomhoz nyúlok, majd megnézem az ujjaimat. Az orromból és a számból is vérzek. Vagyis véreztem. Mindig ez van, ha próbálom használni az erőmet. A nyakörv visszafogja, és utána áramot vezetnek belénk. Ezt itt, az Átnevelőtáborban humánus módszernek tartják. Kíváncsi lennék fordított helyzetben mit csinálnának az emberek.
Miközben lassan felállok és a csaphoz megyek, hogy lemossam az arcom, minden egyes porcikám fáj, bizsereg és zsibbad. Merevek az izmaim, így eltelik jó pár perc, ameddig képes vagyok leülni az ágyra, immáron tiszta arccal. A hajam lassan a hátam közepéig ér most már, nem engednek fodrász közelébe a múltkori eset óta. Nem csodálom. Az olló valamilyen oknál fogva a fickó nyakába landolt. Szándékosan öltem meg, ki akartam jutni erről a helyről. Ahogyan elfekszem a kissé puha ágyon, jóleső nyugodtság tölt el. Nem kell sok idő és elalszom a cellámban, újra elmerülök az emlékeimben.