S én csak öleltem a kisírt szemed tudatában lévő remegő testedet, ami belém úgy kapaszkodott mint csillogó szemembe szokott kapaszkodni az otthon naplementéje.
Olyankor megnyugvásra várok. Mert ha majd tündöklő, tán ördögtől való fénnyel eltűnik a nap, akkor majd magával viszi a sok fájdalmat amit eddig tűz szerűen perzselt kegyetlen. És mindig abban reménykedem, hogy hajnalban nem hozza vissza.
S te abban a remegő, zokogni vágyó pillanatban bennem kerested a te keleti naplementédet.
