Fiús Játékok - Miraculous

-AdrienxLuka-

A város reggel hatkor még csak éledezett mákony álmából.

A munkába siető emberek tömege, a város lüktető szívverése, csak lassan kezd meglódulni, így a kávésbögre egyelőre az üres utcát nézte, ahogy az ablakban ücsörgő fiú tekintete is elmélázott a csöndesnek mondható egyre gyakrabban felbukkanó autókon.

Egy néhány pillanattal előbb fölrémlett benne mit is keres ott, de már nem tudta volna megmondani. Csak annak volt tudatában, hogy sodródott egy olyan érzelmi áramlatban, ami ellen tehetetlen volt.

Lassan beleszürcsölt a porcelánpoharában rejlő keserédes folyadékba. A krémes, alig édes latte az ég ajándéka volt.

Gyors pillantást vetett a mikrón hunyorgó digitális órára, s megállapította, hogy még bőven van ideje az első találkozójáig. Mobilja csippant egyet valahol, majd elhalt. A fiú félig lehunyt pillái alól egy megrovó pillantást vetett a szerkezet felé. Utálta a telefonját, a hangját, azt, ahogy uralkodott az életén. Ahogy minden alkalommal arra emlékeztette, hogy egy digitális pórázt tart a kezében. Egy pórázt, ami rángatta őt találkozóktól divatbemutatókig, fotózásoktól ruhapróbákig, megbeszélésektől újabb unalmas interjúkig, amiken minden alkalommal ugyanazt az udvarias mosolyt kellett magára öltenie. Gyűlölte, hogy már annyira nyakig benne volt ebben a világban, hogy mást már el sem tudott volna képzelni. Tekintete elhomályosulva veszett a semmibe, miután egy újabb kortyot szívott a szájába. Kezeit a bögrére kulcsolta, s lábait a konyhaasztalra fölhúzva törökülésben folytatta a semmibe révedést. Rajta kívül, mindenki aludt a lakásban.

Gyerekként kapta be a gépezet, amikor még élénken csillogó szemmel leste az ajtó nyílását, hátha édesanyja tért vissza, de ez soha nem történt meg. Apja pedig kegyetlenül lökte őt a divatvilág oltárára. Ha szemernyi érzelmet akart feltételezni felőle, mindig azt gondolta a könnyű boldogulást szerette volna neki megadni. Nem mintha a divatszakmában könnyű lenne az élet, épp csak mégis más, mint időre enni percre pontosan több száz másik emberrel egy futószalag munkahelyen, ahol a szünet pontosan csengőszótól csengőszóig tart. Aztán jön valami bugris megkérdezni mégis merre volt az elmúlt pár percben. Persze Adriennek erről fogalma sem volt, hiszen az ilyen fajta dolgok távolba vesztek az ő éppen fénylő karrierje közeléből. Neki a reggel eligazítással indult, találkozóról találkozóra rohant, s mindenkinek meg akart felelni, folyamatosan ugyanazzal a mímelt feszült mosollyal. Az álságos birodalomban, ahol csak a külső számít! Szerencséjére a teremtő a kegyeibe fogadta ez ügyben tehát nem lehetett oka panaszra, de már hányni tudott volna azoktól az emberektől, akik csak a külseje miatt áldoztak rá időt, pénzt, energiát, egy mosolyt, flörtöt, perverz beszólásokat. Erről újra fölrémlett benne, hogy nem más mint egy darab hús futószalagon, amit mindenki érinteni, érezni, megfogni, uralni akar.

Gyerekként ez nem volt ennyire feltűnő. Jöttek a szebbnél szebb mosolyú nénik, simogatták, puszilták a fejét, arcát, irigykedtek bőre puhaságán, búzakalász színű arany haján, csodálkozva csillogó tágra nyílt szemein. Néhány esetben bácsik voltak akik ugyanezt tették, de náluk is hasonló volt a menetrend. Az évek múlásával, s az ő hírneve emelkedésével az ilyen és ehhez hasonló dolgok napi rendszerességgel érték. A nevelőnő, akinek az ő kísérgetése volt a feladata, minden alkalommal simogatta, réveteg tekintettel bámulta, élvezettel segédkezett a fürdetésnél. A fotózásokon előfordult, hogy a fotósa egy-egy póznál segített beállítani a végtagjait, s itt-ott hosszabban elidőzött a keze. Teste fejlődésével sűrűbben kellett a szabónak méretet vennie tőle. Chloeról nem is beszélve, aki már előtte is nem egyszer sarokba szorította, hogy doktorosdit játsszon vele.

Érintések, kezek, simogatások szerepeltek rémálmaiban, gyerekkora óta.

Őrület mi?

Újabb kortyot nyelt.