Fekete Csillag

1. fejezet

2254, Március 22.

Budapest

Ennyit arról, hogy a megérzés baromság. Ada már reggel a csontjaiban érezte, hogy baj lesz. Persze, fogjuk csak a rossz időre! Legalább az eső elállt, miután egész délelőtt mosta a város mocskos, szürke utcáit, pocsolyákba gyűlt a kátyúkban, a melankólia sárként tapadt az emberek cipője talpára. Ada orrát a felázott föld illata töltötte be, szemeivel szüntelen a régi, elhagyatott raktárak sötét sikátorait fürkészte, nehogy valami meglepetés érje, de pontosan tudta, hogy a Kutyák nem állítanak őrséget, annyira nem okosak. Talpa alatt recsegett a darabokra tört, egykori betontalapzat, mintha kavicsokon lépdelt volna, figyelni próbált, de az őt követő asszony ideges jajveszékelése elnyomta a környezeti neszeket.

– Magda! – fordult hátra. – Elhiszem, hogy ideges vagy, de maradj kicsit csendben! – szólt rá. Az asszony inas kezét a szájára szorította, a parancsszóra igyekezett magába folytani a zokogást, ami pár hangos levegővétel után úgy tűnt, sikerült is neki. Ada nem szerette így látni az övéit, Magda sápadt volt, kistermetű teste remegett, arcát az aggodalom és a zokogás torz grimaszba rántotta össze, ujjpercei kifehéredtek az erős szorítástól.

Ada lassan, mélyeket lélegzett. Igyekezett nyugodt maradni, hideg fejjel cselekedni. Összeszorította a fogát, majd megfordult, és az eredeti irányba folytatta az útját. Kihúzta magát, nagy lépésekkel, gyorsan haladt, eddig az óvatosság vezette, most azonban már csak túl akart lenni az egészen.

Az egyik hatalmas raktárhelyiségből félreérthetetlen zajok szűrődtek ki. Ada lendületből vetődött a bejáratnak, a tenyerét a vastag, rozsdásodó vasajtó két szárnyára fektette és belökte. A benti félhomályból állott bűz áramlott ki, izzadtság és mocsok gyomorforgató keveréke. A bentiek egyként rezzentek össze, s kapták a tekintetüket a hívatlan látogatóra.

– Kutya! – kiáltotta el magát a lány, a közben gyorsan felmérte a terepet. A szellős, még éppen össze nem omló raktárépület belsejében matracok, sörösüvegek és pizzásdobozok terültek szét a földön, volt pár ütött-kopott bútor, szék és asztal, és huszonöt kétajtós szekrény, akik mind őrá néztek. Talán az átlag ember pont így képzeli el az elfajzottakat. – Azt hittem, megegyeztünk – folytatta, ahogy közelebb lépett a bent lévőkhöz. Ő maga nem számított kistermetű lánynak, viszonylag magas volt, edzett és erős, de a Kutyák más súlykategóriába tartoztak, mint ő. – Nem bántom az ölebeidet, ha békénhagyod az enyéimet. Hol a gyerek?

– Nahát, Csillagocska, nem tudom, miről beszélsz. – Az egyik székről egy nagytermetű, tüskék hajú, sebhelyes arcú férfi, szakadt trikójából elővillantak izmos, barna, fakó tetoválásokkal televarrt karjai, és egy bő terepmintás nadrágot viselt bakanccsal, tartása olyan laza, hogy majd szétesik.

– Ne szórakozz! – förmedt rá Ada.

– Ugyan, eszemben sincs. Hogy is lehetnék én tiszteletlen a hetek egyikével? – gúnyolódott Kutya, de Ada rá sem hederített, hátulról nyöszörgést hallott. Egy határozott lépést tett előre, mire az egyik férfi kétségbeesetten eléugrott.

– Máté hozzám tartozik – hadarta mélyített hangon. Soványabb volt, mint a többi, de ő maga is koszos, ápolatlan, és már messziről bűzlött, alkohol és izzadtság gyomorforgató keveréke lengte körbe. Ada gúnyosan horkantott fel.

– Mert mit teszel, Albert? – kérdezte. – Megállítasz? Te engem? Még egy pár hónapja én védtelek meg! – Egy lépést tett a férfi felé, aki erre hátrálni kezdett. – Szánalmas – vetette oda a lány, majd folytatta az útját az eredeti célja felé. Kutya gyors volt, de nem eléggé.