Az üvegmágus és a krák

Üvegmágusnak lenni manapság nem túl szerencsés foglalatosság. Mondhatni egyenesen szégyellnivaló. Félreértés ne essék, igen látványos és elbűvölő a mágiánk a nem avatott szemek számára – a gyermekek kifejezetten kedvelnek minket a vásárokban és cirkuszokban –, de a főmágusok és a Mágus Tanács tagjai a lehető legnagyobb mértékben lesajnálják és megvetik bájolásunkat.

Nem mintha különösebben tehetnék arról, hogy ehhez az egyetlen bűbájnemhez értek. Ha választani lehetett volna, akkor nyilván a névmágia mellett teszem le a voksom – minden kis taknyos varázslótanoncnak az az álma, hogy egyszer majd túlvilági lényeket és elpusztíthatatlan démonokat tesz a familiárisává –, de az a helyzet, hogy nem igazán volt beleszólásom a dologba. A nagyokosok, izé... a Tanács tagjai azt állítják, hogy a mágia választ ki minket, és minden mágusnak már a születése pillanatában elrendeltetett, hogy mely bűbájelemhez lesz tehetsége. Aki igazán ígéretes, az egyszerre kettő vagy három elemet is az uralma alá hajthat: lehet egyszerre föld- és fénymágus vagy például név-, vér- és sötétmágus. Akik pedig kevésbé ígéretesek, nos... azok örülhetnek annak, hogy legalább egyetlen elemhez értenek. Az is jobb a semminél, nem?

Engem természetesen az utóbbi kategóriába sorolnak, a „kevésbé ígéretesek" csoportjába. A véleményemet persze nem kérdezték meg, hisz akkor jól tudnák, hogy ezzel egyáltalán nem értek egyet. Én ugyanis úgy közelíteném meg a kérdéskört, hogy a tehetség még lappang bennem – avagy csak szimplán nem jött el az ideje, hogy a felszínre törjön. Ez azonban bármelyik pillanatban megtörténhet, a zsigereimben érzem!

Lényegében ez a fajta végtelen optimizmusom és makacsságom az oka annak, hogy belekeveredtem egy eszméletlen nagy őrültségbe, egy még nálam is nagyobb fajankó társaságában. A fajankót Axetaltnak hívják, és történetesen azt képzeli magáról, hogy egy rettenthetetlen szörnyvadász. Én meg történetesen az ő felfogadott képművésze vagyok.

Az lenne a feladatom, hogy az üvegmágiám segítségével színes üvegképeken örökítsem meg számára a csodálatos hőstetteit. Az egyetlen probléma ezzel az elképzeléssel, hogy Axetalt eddig egyetlen hőstettet sem vitt véghez. És jelen pillanatban meg akar ölni minket egy tizenöt láb magas, nyolclábú vízi szörnyeteg: Záquid, a hírhedt óriáskrák!

– Kölyök, tűnj el az útból! – kiált rám a megbízóm, ezzel felébresztve a merengésemből, melyben éppen az eddigi életdöntéseimen lamentáltam. Még szerencse, hogy rám szólt, mert a következő pillanatban éppenséggel egy vaskos szörnycsáp közelít felém.

– Az Ősatyára, most meghalok! – kiáltom kétségbeesetten, miközben félreugrok az útból és szerencsés módon mégsem halok meg. A szörny helyettem a sziklát morzsolja apró kis darabokra, amin épp az előbb álldogáltam. Nem túl lélekemelő látvány, ami megmarad belőle. A torkomban dobogó szívvel nézek fel Axetaltra.

– Most már igazán értékelném, ha az elkövetkezendő pillanatok valamelyikében végeznél ezzel a szörnyeteggel!

– Nyugalom, kölyök, csak keresem a megfelelő alkalmat! – kiabál nekem vissza egy biztató mosoly kíséretében Axetalt, miközben a polipcsúfság az arcába söpör egy nagy adag sarat a vízmederből, mire ismét kihullik a kezéből a kardja. Nem igazán lettem meggyőzve.

– A szerződésben ki lett mondva, hogy nem fog bántódásom esni! – kiáltom át a köztünk lévő távolságot, megpróbálva túlharsogni a polipszörnyet, amely most éppen azt játssza, hogy összefröcsköli mindkettőnk ruházatát vízzel. – Ne feledd, hogy ha meghalok, akkor le fog vadászni a klánom és sokkal nagyobb kínok között fogják elvenni az életed, mint amilyen kínokat okozhat számodra ez a nyavalyás krák!