Anime fiúk körében

Edogawa Ranpo | Bungou Stray Dogs

Sziasztok!

Tudni kell rólam, hogy sok kedvencem van, viszont vannak olyan szereplők, akik közelebb állnak hozzám. Nos, Ranpo közéjük tartozik. Ő az, akit már az elejétől fogva kedveltem és igazából először nem is volt oka ennek. Egyszerűen csak szerettem, ha szerepel valamilyen jelenetben. Természetesen már írtam vele kis részleteket, azonban ez a szösszenet teljesen eltér tőlük. 

Jó olvasást kívánok! :)

-  Ő meg mégis mit keres itt? – (Olvasó) mérgesen nézett a partra vezető lépcsők felé, ahonnan éppen Edogawa Ranpo sétált feléjük.

- Péntek van és hamar szeretnénk végezni – vonta meg a vállát Minoura-san, mire a mellette álló újonc ásított egyet, majd egyetértően bólogatott.

- Legutóbb negyedóra alatt derítettem ki egy drogcsempész rejtekhelyét. Ránézésre tíz perc alatt megoldanám ezt az ügyet is – mondta büszkén (Olvasó), azonban felettese nem volt lenyűgözve.

- Neki fél perc se kell hozzá – ezután ránézett a nőre, aki mérgesen elhúzta a száját, azonban már nem szólalt meg, mert tudta, hogy bármit is mondana, az süket fülekre találna.

Ranpo időközben odaért a három rendőrhöz és vidáman köszöntötte őket, azonban a nő nem volt hajlandó feléje nézni. A holttestet nézte összeráncolt szemöldökkel és láthatóan koncentrált. Ranponak nem először volt szerencséje vele találkozni és eddig sosem kapott tőle egy kedves szót sem. Még az elköszönést is sikerült egyszer neki olyan hangsúllyal mondania, mintha azzal fenyegetné, hogy éjjel megkeresi és megöli álmában. Ranpo csak annyit tudott róla, hogy nemrég került a rendőrséghez és hamar kitűnt nyomozói tehetségével, amit eddig még sosem látott akcióban.

- Ranpo-kun, köszönjük, hogy ilyen gyorsan idefáradt – mondta neki Minoura, mire a magánnyomozó csak elégedetten ránézett.

- Egy ilyen kérést nem utasíthatok el!

- Délelőtt találták itt a parton a holttestet. Gyilkosságra utaló jeleket véltünk felfedezni rajta – mondta a fiatal újonc az eddigi tudnivalókat.

- Akkor kezdjünk is neki – mondta Ranpo vidáman.

Miközben előhalászta szemüvegét, (Olvasó) szemei felcsillantak. Egy apró mosoly jelent meg arcán és Ranpo felé nézett, aki már felkészült képessége bevetéséhez.

- Ultra-Dedukció! – kiáltotta, majd fél perc sem kellett, már a földet nézve mosolygott.

- Ki volt a gyilkos? – kérdezte Minoura, mire a férfi felnevetett.

- Öngyilkosság volt – mondta Ranpo és (Olvasó) egyszerre. Minoura és az újonc meglepetten nézett a nőre, aki elégedetten nézte a lefagyott magánnyomozót.

- (Olvasó)-san! – végül Minoura eszmélt fel először és mérgesen nézett a nőre, aki még mindig önelégülten nézett.

(Olvasó) már kiskora óta bújta a detektívregényeket és egész fiatalként eldöntötte, hogy nyomozó szeretne lenni. Mikor közölte szüleivel, hogy az a terve, hogy saját irodát nyisson, akkor nem nagyon engedték neki. Amikor azonban tudatta velük, hogy először a rendőrséghez csatlakozna, akkor nehezen, de belementek. Egy hónapja dolgozott a rendőrségen és igen lelkesen kezdett neki a munkának, amíg nem találkozott Edogawa Ranpo-val. A gyilkossági eseteket szerette a legjobban, azonban eddig az összesnél ott volt a férfi és még segíteni sem tudott. Egyik alkalommal átlagembernek nevezte, aki csak azt hiszi, hogy tehetséges a nyomozásban. Akkor döntötte el, hogy ha lesz egy adandó alkalom is, akkor megmutatja neki, hogy mások is meg tudnak oldani gyilkossági esetek percek alatt és nem kell hozzá semmilyen képesség, csak a józan ész. Emiatt nem tudta most lekaparni a vigyort az arcáról.

Ranpo egy ideig még mozdulatlanul állt, majd közömbös arccal Minourához fordult.

- Ha nem probléma, akkor én most megyek. Ezentúl szerintem már nem is kell a segítségem. Viszlát! – indult meg lassan a lépcső felé, mire Minoura mérgesen nézett a nőre.

- Várj! (Olvasó)-san szeretne még mondani valamit – szólt utána, mire mindketten meglepetten néztek rá.

- Tényleg? – kérdezték egyszerre, majd egymásra néztek.

Ranpo a nő szemébe nézett, majd hirtelen visszatért a kedve és felhúzott szemöldökkel, kíváncsian várta, hogy (Olvasó) megszólaljon. A nő köpni-nyelni nem tudott. Nem volt hajlandó bocsánatot kérni. Hiszen csak annyi történt, hogy elvégezte azt a munkát, amit neki szántak. Fogalma sem volt arról, hogy Ranpo is a helyszínen lesz, így egyáltalán nem érzett bűntudatot. Lehet, hogy nem kellett volna ennyire büszkének lennie, de eddig öt perc alatt még semmit nem oldott meg. Valamint sikerült  belegázolnia Ranpo magabiztosságába. De ez csak mellékes. 

Ránézett Minourára, aki megkocogtatta karórájának számlapját, majd az újoncra, aki unottan rugdosta a homokot és közben egy óriásit ásított. Kétszer. Ezután megint Ranpo zöld szemeibe nézett. Ritkán nyitotta ki a szemét, viszont ha ez mégis megtörtént, akkor tudta az ember, hogy komolyan veszi a dolgokat és nem viccel. (Olvasó) összeszorította a száját és állta a tekintetét, azonban egy idő után kezdett feszengeni. Végül egy nagyot sóhajtott és felé indult, majd egy méter távolságot tartva állt meg.

- Sajnálom, hogy én is meg tudtam oldani az ügyet – mondta, majd összefonta karját a melle előtt és felettesére pillantott, aki még mindig dühösen nézett rá.

- Nagyon magabiztos vagy – szólalt meg Ranpo.

- Képzeld, más is meg tud oldani gyilkosságokat vagy bármilyen más nehéz esetet kevés bizonyítékkal – nem akart túlságosan beképzeltnek tűnni, azonban ez egyáltalán nem sikerült neki.

- Tényleg? – kérdezett rá Ranpo úgy, mint aki nem hiszi el és kevés kellett ahhoz, hogy (Olvasó) ne veszítse el a türelmét.

- Miattam tesztelhetsz is, de igenis igazam van– fakadt ki végül és szidta magát rendesen, hogy nem tudta megtartani hidegvérét egy ilyen emberrel szemben.

- Úgy gondolod? – Ranpo vigyorogva nézett rá.

- Igen – kiáltott rá mérgesen (Olvasó). Már nem érdekelte, hogy mit gondol róla a férfi. Ha egyszer elvesztette a türelmét, akkor utána nem volt  visszaút. Ezt a tulajdonságát nem nagyon szerette és mindig próbált rajta változtatni, azonban folyamatosan akadtak olyan esetek, amik teljesen kikészítették és nem tudta tartani magát ehhez a tervéhez. 

Egy ideig még szemeztek, míg a nő meg nem unta és két munkatársához lépett, akik unottan nézték kettejük beszélgetését. Nem volt kedvük hétvége előtt ilyenekkel foglalkozniuk. Csak haza szerettek volna térni és elfelejteni minden munkával kapcsolatos dolgot.

- Ezt add oda Ranpo-kunnek kérlek – adott Minoura a nő kezébe egy papírt , aki értetlenül nézett rá.

- Miért én?

- Úgy látom, hogy nagyon jól elbeszélgetettek. Ezt intézd el és mehetsz is haza! A többivel majd mi foglalkozunk – sóhajtott, majd belerakta a lapot úgy a kezébe, hogy ne essen le és odasétált az újonchoz.

(Olvasó) szeretett volna felháborodni, viszont tudta, hogy teljesen felesleges lenne. Savanyú arccal sétált vissza Ranpohoz, majd kezébe nyomta a lapot. Kissé erősen tette ezt, mert a papír meggyűrődött. Nem szólt utána egy szót sem aztám, hanem elindult felfelé a lépcsőn.

- (Olvasó)-san! – kiáltott utána félúton Ranpo, mire unottan hátrafordult. A férfi hamar beérte és csak mosolyogva nézett rá – Tudod hogyan lehet innen eljutni a Fegyveres Nyomozóirodába? – kérdezte, mire a nőnek kikerekedtek a szemei.

- Igen – mondta, miközben kereste annak a nyomait, hogy a férfi csak hazudik és bolondot szeretne csinálni belőle. A probléma csak az volt, hogy ennek semmi jelét nem találta. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy az a férfi, aki az előbb fél perc alatt oldott meg egy rendőrségi ügyet, ne tudna visszajutni a saját munkahelyére.

- Az jó, mert én nem. Lenne kedved elkísérni? – nyitotta ki szemeit, mire (Olvasó) nyelt egyet. Legyőzöttnek érezte magát és gondolkodás nélkül bólintott egyet. Egy ideig csak nézte, ahogy Ranpo alakja távolodik, majd egy apró sóhaj után követni kezdte.  Egyáltalán nem így tervezte a délutánját.