Sátor

Eleje

Egy bőrönd. Egy egyszerű, régi bőrönd vörösbarna bőrből, belül narancssárga, szakadt béléssel. A két pattintós zárja olyan titkokat rejt, amikről csak a porondmester tud. Igen, csak ő, meg a lepkéi.
 Amikor vándoroltak, csak akkor lehetett lefülelni, hogy mi lehet a tartalma. Egyszer Márk felemelte és alaposan megrázta, amikor belopóztunk a színfalak mögé. Csak zörgött, de úgy, mint a száraz fű és csilingelt, mintha lett volna benne egy üvegpohár, egy festékfoltos, aminek nekiütődtek az ecsetek. Márk másnap nem jött a parkba, hogy azon átvágva menjünk az iskolába.
 Ott, a parkban ücsörögtem egyedül a padon, ölemben egy vörös könyvvel, a címet pedig kezeimmel eltakartam, ahogy rajta pihentettem őket a kemény borítón. Orosz volt származását tekintve, akárcsak az egyik állatidomár, akit úgy szerettem nézni, csodálni azokon az esteken ott a vándorcirkuszban. Mindig körbenézett a tömegen egy bizonyos szempárt keresve, amikor pedig megtalálta, finoman elmosolyodott, csak aztán kezdte el a műsorszámát, addig rá se hederített a kiéhezett oroszlánra.
 Valahol a távolban egy rigó kezdett énekelni, a szimfóniáját kiegészítette a szomszédos pad tövében veszekedő verebek méltatlankodó csivitelése néhány elszórt morzsa fölött, ami már három napja ott száradt.
 A jobb csuklómon díszelgő, régi és kopottas, barna bőrszíjú órámra néztem. Háromnegyed nyolc lesz alig pár percen belül.
 Mivel tudtam, hogy Márk már úgyse jön, felszedtem a batyumat és az övvel összetartott könyveimet a padról, majd kényelmesen elkezdtem az iskola felé sétálni. Körülöttem csendes volt a város, senki sem sietett sehová, hiszen csak nekünk kellett még menni, a többi diáknak már régen kitört a tavaszi szünet. Nem jártak a buszok, sem a villamosok, csak a földalatti. Ugyanis a földalatti a mi közlekedési eszközünk volt. Minden iskolának volt egy, amivel a diákokat vitték reggelente. A szomszédos tizenkét osztályosé voltak a buszok, a köztes óvodáé pedig a villamosok. És a városban mindenki tudta, hogy ilyenkor természetesen a mi intézményünk az, aki nem ereszti haza a gyerekeket, nem tárja ki a kapuit, elbocsátva minket egy röpke hétre.
 Tudtuk, hogy a cirkusz miatt teszik. Mindig megvárják, amíg az utolsó előadás lezajlik, és csak akkor engednek el minket, ha már elkezdték lebontani a sátrat, ugyanis félnek azoktól az esetektől, ami talán Márkkal is történt. Bizonyos gyerekek tűntek el másnapra egy-egy előadás után minden iskolából és csak a cirkusszal látták őket újra, három évvel később, teljesen kicserélve. Senki nem tudja, miért. És mi épp azon voltunk, hogy ezt kiderítsük.
Megálltam a zebra előtt és körülnéztem. Tudtam, hogyha most jobbra mennék, előbb-utóbb kilyukadnék annál az elhagyatott parknál, ahol a cirkusz sátorozott. Az órámra néztem, mielőtt leléptem volna a járdáról és megállapítottam, hogy igen, megint késő van és elábrándoztam az időt. Már hét óra ötvenegy perc volt.
 Azon gondolkodtam, francba az iskolával! Újra körül akarok szaglászni a cirkuszban!
Ám amint a túloldalra érve egy pocsolyába léptem – amiben színes papír girlandok áztak át, szakadtak el és a sáros víz műanyagszerű, fényes csillagokat ragasztott a cipőm talpára és a szilikonos szélére –, rögtön emlékeztettem magamat, miért is várjak az órák végéig, ha már napközben nem mehetek oda.
 Amilyen halkan tudtam, belöktem a rácsos vaskaput, ahonnan a diákoknak volt szabad belépni, majd az árkád alatt elügetve átvágtam az apró udvaron, amin több volt az aszfaltos kosárpálya-parkoló, mint fű és virágok, végül a két emeletnél is nagyobb fenyő mellett baktattam el, ami talán azóta ott állt, hogy az iskolát megépítették. Fellépdeltem az öt fokból álló, szűk lépcsőn, lenyomtam a viszonylag modernnek számító ajtó kilincsét és benyitottam az épületbe.
 Odabent a hosszú folyosó légterét a gólyák termeiből kiszűrődő kiabálások, piszmogások, kacagások és egy zenének nem nevezhető dallamszerűség töltötték be. A tanárok késtek, ahogy mindig, így hát miért is kéne csendesen várni őket? Legalább az ajtójuk csukva van, ahogy mindig.
 Beléptem a termünkbe és a tanári asztal mellett elosonva huppantam le a helyemre. Körbenéztem az osztályon: Márk padja természetesen üres volt.