A félelem árnyékában

Egy átlagos reggel volt a mai, mint a többi. Felkeltem és meg reggeliztem. Már éppen az utolsó sminkemet vittem fel az arcomra, mikor rá néztem az órára, és láttam, hogy késésben vagyok. Gyorsan megfogtam az oldaltáskámat és elindultam a suliba. "Mázli, hogy csak 5 percre van" mondtam magamban. Ekkor már nem tudom, hogy miért, de valami frusztráló és nyomasztó érzés fogott el. Mintha... mintha valaki figyelne engem. Próbáltam nem arra gondolni, hogy ki néz vagy hogy követnek-e, csak egyre jobban kapkodtam a lábaimat.

Beértem az iskolába, és megnyugodtam. Gondoltam, itt már úgysem eshet bajom, ugye? Mindenesetre odamentem a szekrényemhez, kivittem a tankönyveimet, majd bementem az órára. Elég lassan telt az idő, hallgatva a tanárt és a többi osztálytársaimat. Még mindig éreztem! Nem hittem el, miért van ilyen érzésem? 'Csrrrr...' Ahh... végre a csengő. Már el sem hiszem. De még így is van hátra 5 órám. Sosem érek haza. {4 órával később} El sem hiszem, hogy már csak egy órám van hátra! Már éppen a terem előtt állok, és nyúlnék a kilincsért, mikor újra kirázott a hideg. Így is késtem az óráról, így inkább bementem. "Jó napot kívánok, tanár úr! Elnézést a késésért!" Tanár: "Jól van, Szilvia, ülj le és figyelj!" Igenis, mondtam.

Az óra második felében már egyre erősebben éreztem, hogy valami figyel. És nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy veszélyben lehetek? Megpróbáltam csendben átvészelni az órát, és reménykedtem, hogy otthon nem lesznek ilyen problémáim.

Mikor meghallottam az utolsó csengőt, megpróbáltam higgadtan kimenni az iskolából. Végre odaértem a járathoz és kimentem az első udvarra. Meglepően üres volt a környék, a többi naphoz képest. "Ettől se lesz jobb kedvem," gondoltam magamban, és minden bátorságomat összeszedve siettem hazafelé. Még mindig nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy követhetnek.

Hátra néztem, de nem láttam senkit. Elegem van!!! Ha ez így folytatódik, tuti megőrülök. Általában elég, ha csak kopogok az ajtónkon, de most nem érkezett válasz. Aggódni kezdtem. Nem csak ez a furcsa érzésem volt, de még ez is.. Nem voltak nálam a kulcsok, de szerencsére a kertben egy lámpa alatt mindig ott van egy pótkulcs. Ez az, bent vagyok. Apa! Anya! Megjöttem! De kiáltásomat csak a síri csend fogadta. Itt valami nincs rendben!

Előbb mintha figyelnének, most meg sehol senki? Mi folyik itt?? És erre a mondatra már bánom, hogy rákérdeztem. Egy hang volt az, mely azt suttogta: "Nem menekülhetsz előlem!" Mégis, mit jelent ez? Fel futottam a szobámba és megpróbáltam megnyugodni! Mi tévő legyek?? Ahhoz, hogy megtudjam, mi folyik itt, el kell mennem arra a helyre, ahol először éreztem, hogy figyelnek.. A SULIHOZ!

Lementem a konyhába, hogy fegyvert keressek önvédelem céljából, meg valamit, amivel világíthatok. Mázli, hogy van itthon nagy késünk is. Betettem a táskámba, és elindultam. Már az iskola előtt állok, és nem láttam senkit az útközben! Valami itt tényleg nincs rendben! Mi az ott az ablakban? Mintha egy árnyék lenne.. Bármi is az, be kell mennem!

Mi a frász? Hallom, hogy kisgyerekek beszélnek, de sehol senki? Nem habozva tovább mentem előre. Nem tudom eldönteni, merről jön a hang, de nem adom fel, már idá... MI volt ez? Mintha meg simogattak volna!! Nem tudom, miért, de sokkal tisztábban hallom a hangokat. Követni kéne őket! „A folyosón végén le majd menj a másik végébe, és ott is le majd a folyosó végén van még egy lépcső."

Folyton ezt hallom, de nincs is ott lépcső! De már kezd érdekelni, mi van ott, így lementem és meglepő módon tényleg volt még egy lépcső. Reszkető kezemmel kivettem a lámpát a táskámból, és lementem a sötétbe. Ahogy ereszkedtem lefelé, úgy erősödött a hang. De.. de.. miért mondják, hogy ne bántsd? Ahogy már csak egy lépcsőfok választott el a földtől, a lábaim már nem bírták tovább, és összeestem. Nem tudom, meddig voltam kiütve, de mikor magamhoz tértem, ott volt előttem. Magas, vékony, fekete, és az ördög szeme. Láttam, hogy elkezdett vigyorogni, és újra éreztem a simogatást. Megijedtem. Nem tudtam, mi tévő legyek, és a késemet sem találtam, csak annyit láttam, amit az elejtett zseblámpám bevilágított.

Majd hirtelen az árny felkiáltott. Nedvesnek érzem magam alul, és fázom is. Mi folyik velem? Az árny az üvöltés után rám pillantott és elkezdett közeledni felém. Sokkot kaptam. Lábaim remegnek, de nem mozdulnak, vérnyomásom az egekben, karjaimban nincs erő, és erősen izzadni kezdtem. Itt a vég, ezt nem úszom meg. Ekkor az árnytehetetlenségemet kihasználva felém kerekedett széles mosollyal az arcán, és így szólt, „Ébredj!" Megfogta két vállamat, és a legnagyobb meglepetésemre kinyitottam a szemem és felébredtem, de ami ezután történt, az még szörnyűbb! Apám van felettem ugyanolyan arccal, mint az az árny. Istenem, apa, mire készülsz?

Ekkor jöttem rá, hogy miért kezdtem el fázni, és mielőtt meg tudtam volna szólalni, egy erős hasítást éreztem alul, és kiabálni kezdtem, hogy segítség! Ordibálásomat senki nem hallotta, úgy tűnt, egy erdőben vagyunk. Próbáltam ellenkezni, de csak fenyegetett, hogy meg fog ölni. Ekkor sírva kérdeztem tőle, hogy nem elég nagy büntetés, hogy így is magadévá teszel, mit érdekel, ha meg is ölsz. Becstelen féreg vagy! Hogy merészelél így bemocskolni?

Erre csak annyit felelt: "Nem érdekelek, se te, se az anyád, csak a vágy mi boldogságot hoz nekem." Te pszichopata vagy és nem más!

Ekkor lemászott rólam és megfogta a táskámat, majd kivette a kést belőle. Ekkor fejemet elfordítottam és tudtam, mi lesz a sorsom. De ez nem álom volt? És az iskolában az apámat láttam volna? Sok a kérdés, de semmi válasz. Éreztem, hogy már közeledik. Furcsa... jobban féltem a haláltól, de semmi félelem nincs már bennem. Ekkor becsuktam a szemem, és hirtelen nem kaptam levegőt, mert vérem elzárta a légzőutamat. Lassan eldőltem, és elsötétedett minden, majd testemet elhagyta a lelkem.

Bocsánat doktor úr, de csak erre emlékszem! Érdekes. Úgy néz ki, mintha újra és újra átélnéd a múltat. Lehet, hogy ez az előző életed, és valamit nem fejeztél be.