Who I Am?|Bungou Stray Dogs ff.

III.

Az alak megszorította Takako kezét és futni kezdett. A kislány különleges zöld haja fényleni kezdett mire az idegen elengedte és hátrébb lépett.
-Mi történik velem?-Kiabálta ijedten, ibolya szemei megteltek könnyel.
-Nyugodj meg.-Mosolygott rá a férfi.-Csak add a kezed.
A lány nyújtotta vézna kis karját, de mielőtt megtörtént volna az érintkezés mintha a föld nyelte volna el Takakot...
|egy másik helyen, egy másik időben|
-Atsushi-kun?-Fogtam meg nyengéden munkatársam vállát.-Jól vagy? Mintha elkalandoztál volna.
Megrázta fejét és mosolyt erőltetett az arcára.
-Persze. Folytassuk a kutatást.

-Találtam valamit!-Szólaltam meg pár perc keresgélés után.-Egy jelentés egy eltűnt személyről aznapról.
Atsushi közelebb lépett majd átnézett a vállam felett.
-Érdekes. Azt írja, hogy egy 11 éves kislány tűnt el a házukból.
Heves bólogatásba kezdtem.
-Méghozzá Fujiwara Takako.-Folytatta hangos elmélkedését.
-Szerinted Ő lehet a mi emberünk?-Kérdeztem ragyogó szemmekkel.
-Ne örülj. Még közel sem biztos. Van még pár jelentés erről a napról. Egészen pontosan...-Kezdte a számolgatást.-7 kislány tűnt el ezen a napon.
-Hű.-Lepődtem meg.-Az nagyon sok.
Atsushi bólogatni kezdett majd megvakarta tarkóját.
-Jobb esetben közöttük van akit keresünk.-Sóhajtotta.
-Kik vannak a listán?
-Teljesen átlagos lány nevek; Tanaka Ayumi, Yamamoto Chiharu , Saito Kaori  , Watanabe Momo  , Yoshiro Natsumi ,Nakamura Rin és ugye Fujiwara Takako.
-Első hallásra tényleg átlagosnak tűnnek.-Tűnődtem.
-Nézzük a jó oldalát. Legalabb van nyomunk amin elindulhatunk. Ezeknek a kislányoknak kéne utána nézni jobban.
-Ne hívd Őket kislányoknak.-Mondtam kicsit durvábban mint kellett volna.
Atsushi kicsit hátrahőkölt, sütött róla, hogy nem érti miért is szóltam rá.
-Már nem kislányok. Ha még élnek velünk egy idősek lehetnek.
-Értem.-Bólintott.-Akkor nézzünk utána ezeknek a lányoknak.
-Köszönöm.-Mosolyogtam hálásan.

Elvittük az anyagokat a nyomozó iroda nevében és metróra szállva igyekeztünk vissza, hogy jelentsük mit is találtunk. Az út többnyire némán telt. Atushi csak bámult ki a fejéből míg én tanulmányoztam a várost, hogy befogadjak minden újat.

Kiskoromban nem igazán jártam a város ezen részén. Egy kisebb, külvárosi lakótelepen nőttem fel édesanyámmal, apámmal és a húgommal. Mikor leérettségiztem és betöltöttem a 19et végre bérelhettem saját lakást Yokohama szívében, de a családom úgy gondolta, hogy mivel kirepültem a fészekből nem is lesz többé szükségem a rájuk vagy a támogatásukra. Elköltöztek Tokyoba, hogy Murasaki Shizuka (aka. a húgom) a legjobb tanításban részesüljön, engem pedig jól itthagytak egy részmunkaidős állással.
Azóta csatlakoztam az irodához és végre kezdem úgy érezni, hogy kezdek felnőni.

-Murasaki-san.-Nézett rám a fiú.-Miért csatlakoztál az irodához?-Érdeklődött.
Kicsit meglepett a kérdés, de mivel tudtam, hogy Atsushi nem rosszindulatból kérdezte elmosolyodtam.
-Régen anyukám is egy ilyen egyesület tagja volt. Gondoltam, ha nekem is sikerül elérnem azt amit Ő talán észreveszi, hogy nem vagyok olyan semmirekellő mint hiszi.
-Tehát szabad akaratodból vagy itt.-Állapította meg.
-Pontosan. És még egyelőre nem bántam meg.
Kedvesen bólintott, majd ismét a metrót kezdte tanulmányozni.

Az iroda kihalt volt, egy lélek sem tartózkodott ott amikor visszaértünk. Lehuppantam az egyik kanapéra és olvasgatni kezdtem az elhozott ujságokat.
-A Rin nevű lányt kizárnám.-Szólaltam meg hosszas csend után.
Atushi kérdőn nézett rám ezért magyarázásba kezdtem.
-Egyszerűen túl idős. Az eltűnése idejében volt 16-17 éves, mi meg állítólag egy olyan lányt keresünk aki most nem több 19-20 évesnél. Viszont ez az eset már 8 éve volt így Rin már legalább 24 éves. És így van ezzel Chiharu és Kaori is. Egyszerűen már túl idősek lennének. Viszont van Momo és Ayumi akik most is alig 15-16 évesek. Akik korban passzolnak a mi eltűnt személyünkhöz az Takako és Natsumi.-Fejtettem ki mire Atsuhiban mintha lámpát kapcsoltak volna.
Hevesen bólogatni kezdett, majd kiviharzott a helyiségből.
-Atsushi-kun!-Kiáltottam utána, de nem válaszolt.
Leraktam az újságot, feltápászkodtam és utána indultam, de hiába. Benéztem az összes ajtón, de aznap már nem láttam a fiút.

-Shikibu-chan!-Hallottam Dazai dallamos hangját.
-Dazai-san.-Mosolyogtam rá barátságosan.
-Menten elolvadok.-Mondta és homlokára tette kezét, hogy megmutassa, hogyan is folyna el.
Kínosan felnevettem mire megcsillantak szemei.
-Kérdezhetek valamit?-Néztem mélyen a szemébe.
Meg se vártam a válaszát már folytattam amit elkezdtem.
-Miért akarsz ilyen mániákusan öngyilkos lenni?