Wine - Mámoros cseppek I. kötete (befejezett)

🇫​🇮​🇻​🇪​

Először is visszatértem az íráshoz, ne haragudjatok hogy kimaradt egy hosszabb idő, de még a ,,ROUX" Című könyvemmel is készülök nektek, ami remélem tetszeni fog. Ez már megjelent, és remélem nem haragszik senki a nagy kimaradásért, mostantól rendszeresen jelennek meg a részek!

És akkor most lássunk is neki a kijavított folytatásnak ❤️

...

A beszűrődő napfény sugarai mohón nyaldosták takaróból kilógatott testrészeimet. Akár a gyülekező méhek a nektárra, úgy tömörültek kisebb pontokba a napsugarak, melyeket a leengedett redőny szabályozott a teljes fényesség elérése érdekében. Kipihenten nyújtóztam egyet egy hatalmas ásítás kíséretében, majd a takaróból kibújva, egy levakarhatatlan mosollyal indultam el, ám hirtelen hűvös szellő simogatta a bőröm, így magamra kaptam a tekintetem.

- Hova tűntek a ruháim?! Egyáltalán miért nincsenek rajtam?! - amint realizáltam a helyzetet, majd miután arra is rájöttem, hogy még csak nem is otthon vagyok, első dolgom volt mosolyom azonnali lehervadása, amit egy hatalmas sikítás követett.

Legalább az alsóneműim rajtam vannak...

- Minden rendben? - nyitott ajtót Daeron bágyadtan, látszott rajta, hogy most kelt, pontosabban miattam kelt fel, szanaszét álló, elfeküdt haja mégis jóképűvé tette, a tréning nadrág pedig csupasz felsőtestével nyálcsorgató látványt nyújtott. A bambulásomból viszont tökéletesen kirázott a tény, miszerint Ő is engem bámul, csak én ruha nélkül állok előtte.

- Wáá, húzz ki, te barom! - kiáltottam rá, amit nem vett túl jó néven, kezével tapasztotta be fülét, csakhogy tompítsa hangom.

- Ne üvölts, még csak hajnali tíz óra van, tudod milyen irritáló hangfekvésed van, ha sikítasz?! - simított végig arcán fáradtan.

- Hajnali tíz? Neked tíz óra mióta számít hajnalnak?! És különben is, ha nem jönnél be, és nem bámulnál miközben konkrétan meztelen vagyok, talán nem sikítoznék...

- É...én nem bámultalak, Cs..csak megnéztem, hogy épségben vagy-e. Tudod aggódni kezdtem a sikítás miatt, azt hittem baj van... - magyarázkodott zavartan, majd ezt megerősítve tarkóját is megvakarta.

Hm, érdekes...Daeron zavarban van...ezt is megéltük - tűnődtem magamban, ám úgy gondoltam, most az egyszer eltekintek ettől, és egy kiadós veszekedéstől megkímélve magam, egyszerűen nem teszem szóvá.

- Hogy te micsoda úriember vagy... - feleltem ironikusan, majd csípőre téve kezeim sokatmondó tekintettel pillantottam rá, ám még mindig nem vette a lapot, csak állt előttem bambán, miközben szemérmetlenül végigmért.

- Khmm... - köhintettem, hátha ezzel megérti, és ezúttal sikerrel is jártam;

- Ne haragudj, magadra is hagylak, vetk... illetve öltözz csak... - zavarodott bele mondandójába, amit kifejezetten aranyosnak találtam, ám folytatásával mindent elrontott - Bár maradhatsz így is, már úgyis szinte mindent láttam belőled. Az az éjszakai vetkőzés feledhetetlen élményt nyújtott... - vigyorgott, majd egy kacsintás kíséretében elhagyta a szobát.

Basszus, mit műveltem tegnap?!
Ki kell derítenem, de előtte felöltözök...

Gyorsan kerestem a hálószoba szekrényben egy pólót Daeron ruhái között, majd magamra kapva a tükörhöz léptem, hogy lássam magam, mit is művelt velem az éjszaka.

Arcom kifejezetten kipihent volt, nem volt sem beesett, szemeim körül nem húzódott a szokásos karika, kék íriszeim ragyogtak, ám fejembe enyhe fájdalom nyilalt. Most végre igazán szépnek éreztem magam, a szokásos smink nélkül is. Lepillantottam a pólóra, mely akár egy egyberuha, hosszával térdem fölé ért.

Ilyen kicsi vagyok?!

Gondolat menetemet ismét megszakította a konyhából beszűrődő hang - amihez lassan kezdtem igazán hozzászokni;

- Rory, jó lesz reggelire omlett? - kiabálta Daeron, kérdése igazán megmelengette szívemet.

- Tekintve, hogy nem reménykedtem abban sem, hogy bármilyen eredetű táplálék jut a szerevezetembe neked köszönhetően, bármit elfogadok ennek megtagadása hallatán! - kiabáltam vissza nevetve, majd az ajtót kinyitva a konyhába csoszogtam.

- Művészek... - dünnyögte orra alatt Daeron, majd narancslevet töltött egy pohárba, amit azonnal elém csúsztatott egy tablettával. - vedd be, biztos másnapos vagy. Fáj a fejed?

- Kicsit. - válaszoltam, majd a bárszékre ülve bevettem a gyógyszert, és ráittam a kikészített innivalót. - Daeron... még meg sem köszöntem neked az egész estét... hihetetlen, hogy ezt mondom, de...nagyon rendes volt tőled...komolyan hálás vagyok! - mondtam őszintén, tekintetemmel a bárpultot vizslattam, csakhogy ne kelljen az előttem álló férfi szemeibe néznem...azokba a gyönyörű szem...miket beszélek?!

- Nincs mit, királylány. Majd egyszer biztos fel tudom használni... - gondolkodott el, melyre egy szemforgatást kapott jutalmul.

- Ééés visszatért...szuper...

- De most komolyan, nincs mit, bármikor. Ugyan nem ismerjük egymást rég óta, de megbízhatsz bennem, oké Lorelai? - nézett rám komolyan, majd hatalmas meleg tenyerét finoman a bárpulton fekvő kezembe helyezte. A hideg kirázott ahogy bőrünk érintkezett, és mintha megállt volna az idő, apró villámok érződtek érintkező kezünknél, mellyel párhuzamosan egyre gyorsuló szívem is már fülemben dobogott.

Vajon Ő is érzi ezt?

...

És igen, itt van vége a ,,visszatérő" részemnek... legközelebb jóval hosszabb részt igerhetek nektek, ám most emellett a könyv mellett a ROUX című könyvemen is dolgozom, ami remélem tetszeni fog nektek.

Hamarosan találkozunk,

További jó olvasást 🥰❤️