Keringő a holdfényben

A templom

Karácsony, a szeretet ünnepe. Ilyenkor mindenki a családja körében ünnepel, különféle sütemények illatának émelyítő keveréke tölti meg a kisebb – nagyobb házak, lakások levegőjét. Estefelé aztán feldíszítik a fenyőfát és kicsik – nagyok egyaránt valami körbeírhatatlan izgalommal várják egyes helyeken a Mikulás, máshol a Jézuska érkezését. A család összegyűlik a karácsonyfa körül, ajándékot bontogatnak, énekelnek, együtt vannak.

A gondolatra egy félmosolyra húztam ajkaimat, majd - tekintettel a szentestére – csak halk szitkozódások közepette felszedtem egy félig elolvadt hóember maradványai közül a számból kieső cigarettát és miután boldogan nyugtáztam, hogy még szívható, meggyújtottam. A fülemben hangosabbra vettem a zenét és folytattam utamat a még a számomra sem teljesen tiszta célom felé.

Mióta az eszemet tudom ebben a kisvárosban élek és édesanyám túlzott aggódásának köszönhetően a vasúton túlra sohasem mehettem, így tizenkilenc év alatt már eléggé unalmassá vált Agora – negyed látványa. Ugyanazok a takaros kis családi házak mosolyogtak rám minden utcából, a boltokból szinte ugyanolyan, de legalábbis teljesen hasonló idős nénik léptek ki botjukra támaszkodva, autót alig lehetett látni. Az én nyughatatlan és zaklatott lelkem pedig nagyon nem erre vágyott, így mielőtt teljesen eljuthatott volna az agyamig, hogy mire is készülök, hirtelen felindulásból előbb futólépésben, majd egy pár sarkot elhagyva már futva tartottam a vasút felé.

Orphic – negyedről rengeteg legenda kering, főleg az idősebb generációk tagjai között. Vámpírok, titkos szekták, csupa rémmese a kisgyerekek ijesztgetésére. Sajnos úgy tűnik, hogy rajtam kívül mindenki hisz ezeknek a történeteknek, így bármennyire is szerettem volna, sosem mehettem el a saját szememmel is megnézni, hogy miért retteg mindenki még csak kimondani is, hogy „Orphic". Ám ma azt hiszem eljött az alkalom. Az emberek otthon készülnek szentestére, senkinek nem tűnne fel, ha átosonnék a síneken túlra. A szám sarkában egy apró mosoly kezdett formálódni, ahogy egyre közelebb és közelebb értem a vasútállomáshoz, szívem egyre hevesebben dobogott, a túloldal valami ember feletti erővel vonzott. Le kellett lassítanom, ugyanis a tüdőm nem bírta már az eszeveszett tempót, amit akaratomon kívül diktáltam magamnak.

A vasútállomás kicsi és koszos épületéhez érve leültem az egyik rozoga padra, hogy kicsit kifújjam magam. Az állomás és környéke már ismerős volt számomra, hiszen minden reggel vonattal mentem iskolába, ám ahogy körülnéztem, észrevettem, hogy pár változás történt azóta amióta utoljára itt jártam. A szokásos dohányzóhelyemnek hűlt helyét találtam, ugyanis az biciklitárolókkal lett beépítve, a lepukkant környéket pedig pár hófehérre festett beton virágosládával próbálták barátságosabbá tenni. Az állomás épülettől pár méterre még mindig ott állt a kisbolt, mely középiskolai éveim alatt ellátott megannyi egészségtelen étellel és itallal, hogy aztán rendre evésen kapjanak valamelyik unalmasabb biológia órán. Miután összeszedtem magam és csillapítottam heves szívdobogásomat, a hasonlóan lestrapált betontömb felé vettem az irányt, hogy vegyek legalább egy üveg vizet, hiszen egy darabig még nem terveztem hazamenni, szomjúságom pedig egyre elviselhetetlenebbé vált. Ahogy közelebb értem, észrevettem, hogy nem ékeskedik az ajtó felett a családi vállalkozás nevét hirdető tábla, ennek oka pedig az üvegen benézve pedig realizálódott bennem. A bolt bezárt, valószínűleg már elég régen. Egy halk, lemondó sóhajt eresztettem el, majd sarkon fordultam és az előbbiekből tanulva már lassabb tempóban indultam el felfedezni a számomra még ismeretlen környéket.

A táj itt sem volt sokkal különb, mint a mi negyedünkben, az egyetlen különbség talán az volt, hogy a főutcán található házak, ha lehet, még régebbiek voltak, mint a mi oldalunkon. A levegőben a kéményekből szökő füst jellegzetes égett szaga terjengett, a közmunkások itt nem törődtek az utak felsózásával, így az egész atmoszféra az elhagyatottság és magányosság érzését keltette bennem, amiket már régi jó barátként köszöntöttem. A sors fintora, vagy talán Murphy törvénye szerint a fülemben egy hasonló hangulatú szám szólalt meg, a reggeli friss havat pedig téli szellő kavarta fel. Összehúztam magamon a dzsekimet és látásom védelme érdekében lehajtottam fejem, hogy aztán ismét sietségre késztessem magam. Úgy tűnt, mintha a hideg és az Orphic belső részei felé tett távolság egyenes arányosságban állna egymással, minél tovább sétáltam, annál hidegebb lett, de én csak céltudatosan meneteltem céltalan célom irányába, a hirtelen hőmérsékletváltozás érzetét pedig betudtam annak, hogy nagymamám és a többi öreg elültette a bogarat a fülemben a negyeddel kapcsolatban.

Egy idő után az időjárás számomra elviselhetetlenné vált, és már – már azon voltam, hogy feladom a kis kirándulásomat és visszafordulok, ám amikor ismét felnéztem, hogy még utoljára megszemléljem a környéket, megakadt a szemem egy kimagasló, sárgás – fehéres színben pompázó épületen. Szemeimet felvezettem a harangtornyon és észrevettem a sötétbarna tetőn büszkén ékeskedő keresztet. Ekkor realizálódott bennem, hogy mire is nézek éppen: egy templom előtt álltam, ami az azt körülvevő házakkal szöges ellentétben jó, szinte új állapotban pompázott. A kapu hívogatóan mosolygott rám, nekem pedig nem egészen három másodperc kellett ahhoz, hogy átgondoljam cselekedeteimet és döntsek. A biztonság kedvéért körbenéztem mielőtt átszaladtam volna az úttesten - bár felesleges volt, hiszen ezen az oldalon eddig egy autót sem láttam – majd magabiztosan a templomot körbeölelő kerítéshez léptem és egy határozott mozdulattal lenyomtam a kapu kilincsét, mely hang nélkül nyílt ki előttem. Az épület ajtajához vezető feltételezhetően köves ösvényt rózsabokrok szegélyezték, én pedig adtam magamnak egy pár másodpercet, vagy talán pár percet, hogy magamba szívjam a látványt. Fülhallgatómat, melyet általában nem lehet elszakítani tőlem önszántamból vettem ki füleimből, hogy aztán telefonomon a zene alkalmazást bezárva elmerüljek a csend és a templomkert furcsa elegyének okozta érzésben. Kezeimet zsebembe mélyesztve lassított felvétel - szerűen indultam el az ajtó felé, miközben azon gondolkodtam, mi okozhat egy ennyire különös hangulatot, holott az előbb még negatív érzelmekkel küzdöttem.

A templomba belépve egy teljesen másik világban találtam magam. Sosem vallottam magam vallásosnak, de amikor a szüleimnek sikerült elcsábítaniuk egy- egy misére, a freskók és a hatalmas oltár mindig lenyűgözött, és amíg a pap olyan dolgokról beszélt, amiket hét évesen még nem érthettem, én a plafont tanulmányozva újabb és újabb történeteket találtam ki az angyalokról és szentekről, akiket felismertem.

Ajkaimat elnyitva egymástól hagytam, hogy most is elvesszek a belső installációk és festmények szépségében, miközben kavargó lelkemet szépen lassan béke szállta meg. A lakkozott fa padokhoz érve megálltam és elgondolkodtam azon, hogy helyes – e az, amit teszek, hiszen a külső kapu nem véletlenül nem volt nyitva, végül a hittantanárom szavaira emlékezve – „Isten háza mindig nyitva áll mindenki előtt." - leültem az egyik hátsó ülőalkalmatosságra. Az előttem árválkodó sötétkék bársonykötésű könyvecskére nézve átfutott agyamon egy gondolat és magamat is meglepve keresztet vetettem, majd ujjaimat összekulcsolva elkezdtem mormolni az egyetlen imát, amit még az iskolai éveimből tudtam hibátlanul.