Lassú, békés csatorna.
Andalító hangulatban ring rajt' a gondola.
Itt minden olyan idilli és szép.
A magas, élénk színű házak, a vékony folyók. Nem varázslatos? E kép, a látszat bűbájos.
Hatalmas terek, a fényűző katedrális.
A látvány magával ragadó.
A házak alján néhány porladó mulató.
Vékony üvegfalak, mögöttük szebbnél szebb mosolygó álarcok, rajtuk ékkövek.
Ha van rá pénzed, vedd meg.
Leülök egy csatorna mellé az aszfaltra. Néhány rágó tapad talpamra.
A nap már lement, a víz sem oly' ragyogó kék... Részeg fiatalok zaja töri meg a csendet.
Csillagtalan az ég.
Szűk sikátorok közt bolyongva keresem a fényt. A sötétség, a bomló hal szaga, mindez túl ijesztő...
Míg nappal kacagva járom be a várost, most látom, milyen Velence másik arca.
Összekuporodok egy lépcsőn.
Egy füstölgő cigaretta landol mellettem. Nem értem, mikor a nap felkel, újra a régi minden.
Én bejártam Velencét.
Van egy álomszép álarcom.
De rájöttem, nincs rá szükségem, van nekem sajátom.
Milyen gyönyörű a város, az egész világ!
De sajnos semmi sem az, minek mutatja magát.
