lány az esőben

Eső. Zuhog. Dörög. Villámlik.
Ha esőt látok, minden könnyebbé válik.

☁☁☁

A lány szerette az tavaszt. No, nem a kiszámíthatatlansága miatt, mert attól a falra is felmászott, hanem a nyíló növények miatt. Hogy olyankor minden zöldbe borul, virágillat terjeng az udvarokon, és a napsütés halványan simogatja meg a harmatos fűszálakat, a megszárítást viszont a szélre bízza. A lány az esőt is szerette. Sőt, egyenesen rajongott érte. Ő sem tudta megmondani, mit tartott olyan vonzónak a felhőkből lepotyogó átlátszó vízcseppeken, de odavolt értük. Ez olyan, amikor szeretsz valakit, de nem tudsz okot adni neki, csak élvezed a társaságát. Azt hiszem, ez a szerelem...

A lány az ablak egyik oldalán ült, és az üvegen át a másikat nézte. Kint szabadság, friss ájer és vihar, bent félhomály, állott levegő és ő voltak. Ki akart menni, de tudta, hogy nem szabad. Villódzó villám szakította ketté az égboltot, fényével megajándékozva az árnyékos szoba megannyi területét. A mennydörgésbe beleremegett a föld, a lány fülében még percek elteltével is csengett a morajló nesze. Olyan csábítónak tartotta a kertet. A víztől csillogó pázsit, melyben szorgos hangyák utat törtek, a frissen kibújt tulipán, melynek gyenge levele töredezni kezdett a rá ömlő tonnányi víztől, és a mennybolton háborúzó katonák... A lány szeme felcsillant, amikor a Nap egy vékonyka csápja átfurakodott a kövér felhők között, a reménnyel együtt, és tompa szivárvány kelt életre. Elhatározta, hogy kimegy. Ha elázik, azt sem bánta volna, csak legyen már kint.

Nem vett esőkabátot. Sápadtrózsaszín, lenge egyberuhája és fonott karkötője díszítette mindösszesen napszítta bőrét, és bár tudta, hogy fázni fog, nem vett fel papucsot, és esernyőt sem vitt magával. Csak pusztán önmaga volt, és jól érezte magát így. Amikor kilépett a párás ablakú ajtón, hideg levegő mart a testét borító szövetekbe, kopasz talpát pedig csiklandozták a növények. A vihar hatalmába kerítve kihasználta, hogy erősebb, a lány hajzuhatagát és a selyem öltözetét arra dobálta, amerre kedve tertotta. A kvarcszínű égbolt összes sötét felhője duzzadt a víztől, nem is bírták tovább, friss adagot zúdítottak a lányra, friss adag lúdbőrrel megáldva őt. Nem tagadhatta, hogy fázik; fogai összekoccantak, hátát masszírozta a hideg, lábai feladták a szolgálatot, és a nedves gyepre rogytak. Akadozva ám, de talpra állt, és az arcába hulló csapadékra koncentrált. Próbálta kétségbeesettségét elrejteni, hiszen tisztában volt vele, hogy a villámok akármelyik momentumban végezhetnek vele. Egy pillanatig talán mosolygott is, de valószínűbbnek bizonyult, hogy a félelem rángatta az izmait. Igyekezett egy ezüstös esőcseppet megcsókolni, melyek még hevesebben kezdtek esni a magasból a lány jelenlétében, de nem járt sikerrel. Csak egyvalami jött neki össze, az pedig tökéletesen - hogy megfázzon a viharban fürödve. Egy könny - vagy eső, ő sem tudta - csíkot szárított fel az arcáról egy zsebkendővel, amikor a lány, aki mindvégig a szomszéd házból nézte őt, mellé lépett. Nem mondott semmit, a mennydörgés beszélt helyette, csak hajszálnyival egymás mellett szobroztak a zuhogó esőben, még mindig esernyő hiányában. Amikor észrevette az apró libabőr jeleit a karjukon, együttérzően átölelte a lányt, hogy ne remegjen tovább.

És kisütött a Nap.

☁☁☁

esotanc ez a tiéd. Nem tudom, tetszeni fog-e, de... Köszönöm, hogy elolvastad.