Halálfűz

Bevezető

Hideg, sötét éjszaka borult a nem mindennapi falura. Távol volt a civilizációtól, és különös táj szegéjezte. Kelet felé pedig egy hatalmas erdő volt, és az a hír járta, aki egyszer oda bement, az nem tért vissza. Ezért az emberek inkább ott maradtak az apró kis faluban, és az élelmet is maguk termesztették az erdő melletti réten. Az állataikat is ide hajtották ki legelészni. Ha egyenesen végig mentél a réten egy hatalmas kőfalba ütköztél. A falusiak úgy gondolták, ez jelzi az ő világuk szélét, és ha túlmennek rajta, szörnyű dolgok várják őket. A rét másik oldalán homokos part volt, menjek apró, ám különös módon nagy hullámokat hányó tó vetett véget. Ebbe torkollott az erdőn és réten végig kanyargó patak. A tó körül nád mezők, és nagyra nőtt fűzfák kaptak otthont. Ennek a tónak volt még egy különlegessége. A víz szintje sohasem emelkedett, vagy csökken, csak veszélyhelyzet esetén. Persze a legtöbb lakos erre nem látott példát, egyetlen szemtanú élt a faluban, egy öreg, megözvegyült asszony. De a különös történet, miszerint a tó legutóbb akkor áradt, amikor a faluba egy ismeretlen vándor érkezet a végtelen sivatag felől, ami a falut déli irányból szegélyezte, szájról szájra terjedt ősidők óta. Fekete haja volt, és szokatlan, sárgás-zöld, macska szerű szemei. Arca feltűnően sápadt, teste magas vékony, ám izmos. A történet szerint a falusiak nagyon megijedtek, amikor az idegen érkeztével a tó szintje rohamosan emelkedni kezdett, és keresni kezdték az áradás okát. De mivel az egyetlen változás a falu mindennapi életében a vándor volt, a falusiak gyanakodni kezdtek. Kis idő elteltével az áradás vészesebbé vált. A víz kimarta az öreg templom alját, amelynek ost romos tornyai vészjóslón magasodtak ki a megáratt tóból. Elhatározták, hogy éjszaka elfogják a különös jövevényt, hogy megmentsék a falut az egyre áradó tó vizétől. Este, amikor mindenki aludt, egy kis csoport el is kapta a vándort, és megkötözve magukkal vitték a tó szélén álló idős fűzfához, hogy a gyökerei közé zárják. Nem volt nehéz dolguk. A fiatal vándor tizennégy év körül járhatott, arcvonásai mégis bölcsességről árulkodtak. Csónakkal közelítették meg, mivel a fűzfát majdnem teljesen ellepte a víz, így az ítélet a vándor biztos halálához vezetett. Mikor végeztek, és elindultak visszafelé, elégedetten vették észre, hogy a víz rohamos sebességben apadni kezdett. Nemsokára kikellett szállniuk a csónakból, és gyalog folytatták útjukat a vízmarta sáros talajon. Nyugodt szívvel tértek aludni, és szívükben büszkeséggel, és elégedettséggel keltek. Rögtön a tóhoz rohantak, hogy megnézzék, visszament e már a víz szintje a megszokott magasságig. Amikor odaértek, rémisztő látvány várta őket. A víz teljesen eltűnt a tóból, és a patakból is. A fűz csupasz, vízmosta gyökerei szárazon kapaszkodtak a homokos talajba. A kötél mellyel a vándort megkötözték furcsa, világoszöld szint öltött, és a fa halvány levelei zöldes-sárgás színre váltottak. A fa kérge éjfekete volt, mintha tűz pusztított volna rajta. A fűzfa körül sápadt, fehéres színűre változott föld még rémisztőbbé tette a látványt. A négy barát akaratlanul is a vándorra gondolt. Egyikük, egy zömök szőke férfi lehajolt, és megérintette a furcsa kötél maradványait, de gyorsan vissza is kapta a kezét. A kötél nedves volt, és sikamlós, és most tekergő mozgásba kezdett. Tűzpiros villás nyelve vadul kapdosott áldozatai felé. A falusiak egészen eddig csak ritkán találkoztak kígyóval, és váratlanul érte őket a támadás. Rémülten meredtek a tekergő teremtményre. Egyikük, egy magas, barna hajú férfi próba képpen felé nyúlt. A kígyó hirtelen mozdulattal csapott le, vérző sebet ejtve áldozatán. A férfi megremegett, és a földre hanyatlott. Társai ijedten meredtek rá. A zömök, szőke alak letérdelt mellé, és rángatózó testére tette a kezét. A kígyó lelapult, és újra támadt. A térdelő férfi felkiáltott, és barátja mellé zuhant. Az elsőként megmart férfi körvonalai halványodni kezdtek, és lassan teljesen eltűnt a szemük elől. Csak egy apró fekete füstcsík jelezte hol voltát, de hamarosan az is szétterült a levegőben, mintha sose lett volna. Barátjával nemsokára ugyan így történt. A másik kettő, férj és feleség ijedten futásnak eredt, hogy biztonságba húzódjon a faluban. a nő egy barna hajú, alacsony, ám erős alkatú asszony hallotta, ahogy férjét rabul ejti a sziszegő szörnyeteg, de nem ált meg. A kígyó vad sziszegése halkult, ahogy közeledett a faluba, majd teljesen megszűnt. Nemsokára már csak saját lihegését hallotta. Megált a főtéren, és térdre bukott. A falusiak lassan köré gyűltek. Egyetlen gyermeke, egy huszonnyolc éves nő mellé térdelt, mellette tizenkét éves lánya állt. Arcán rémület látszott, ahogy megfáradt nagyanyáját bámulta. Az asszony nagy zihálás közepette számolt be lakótársainak az esetről. A falu mestere elrendelte, hogy mindenki vonuljon a házába, és addig elő se jöjjön, amíg parancsot nem ad rá. Három napig voltak a lakók étlen-szomjan a házukban, végül a falumester előhívta őket. A tó és a patak visszanyerte eredeti vízszintjét. Egyedül a ledőlt templom, és a fűz továbbra is furcsa színe emlékeztette őket az esetre. A kígyónak is nyoma veszett. Ezentúl az emberek messzire elkerülték a furcsa fát, mely a szörnyű tragédiára emlékeztette őket. A fát halálfűznek nevezték el. Nemmesze tőle emlékművet állítottak a három áldozatnak, és később a falu elhunytjait is oda temették. A fa közelébe csak temetésekkor mentek, Az elhunytak rokonai pedig temetésükkor egy, a fűzfa sárgás-zöld levelét helyezték a sírra, mert úgy hitték csak így lelhetnek nyugalmat a halál után. Mikor a fáról leszakítottak egy levelet, a törés helyén mélyvörös vér buggyant elő belőle, és kisidő múlva a levél épp úgy vissza nőtt, ahogy az előző. A falusiak úgy vélték, amikor a levél eléri eredeti alakját, a halottak akkor találnak végső nyugalomra. A sírokra helyezett levelek pedig sosem száradtak el. Örök zölden őrködtek a sírok felett.