Halálfűz

Első fejezet - Találkozás

Hat éve történt a tó áradása. A falusiak visszatértek régi életmódjukhoz. Lassan feledésbe merült a titokzatos vándor is. Csak a fűzfa őrizte hajthatatlanul az emlékét.

Dália, egy tizennyolc éves lány a patak szélén ült. A fák koronája csak szűrten engedte át a fényt, ami vidám táncot járt az arcán. Az erdőben volt, nem túl messze a falutól, épp csak annyira, hogy a fák sűrűje nyugalmat biztosítson neki. Lábait térdig a patakba lógatta. Szoknyája vizesen tapadt a lábára. Ujjával gondolkozón tekergette világosbarna hajtincseit. Hirtelen megált a keze a levegőben. Hullámos haja kisiklott ujjai közül, ahogy fejét feszülten az erdőbe vezető ösvény irányába kapta. Hallása most sem hagyta cserben. Nem volt egyedül, valaki közeledett felé az erdei úton. Nem lehetett falusi, a falusiak mind félnek ettől az erdőtől. Magabiztos, kihívó nézése kíváncsian pásztázta az ösvényt. Egy fiatal, huszon éves jelent meg rajta, amint lassan közeledett felé. Dália felpattant, és egyenesen megált a fiatal férfival szemben.

-Mit akarsz? – Kérdezte, de nem várt választ. A férfi tekintete mélyen a szemébe fúrta magát. Koromfekete haja ázottan lógott szemébe, de a lány így is észrevette sápadt arcát és macska szerű szemét. Jól emlékezett még a hatévvel ezelőttre. Szíve megtelt haraggal, ahogy a közeledő alakot nézte. A férfi lassan oda ért, és fél méternyire megált a lánytól. Aztán csak némán meredtek egymásra.

-Mit akarsz itt? – Tette fel ismét a kérdést Dália. Hangja dühről, és félelemről árulkodott. A férfi nem válaszolt. Átható macskaszemeivel továbbra is a lány tekintetét pásztázta. Dália idegesen a földre nézett. A férfi elmosolyodott. Tekintetével végre elengedte a lányt. Dália hirtelen megfordult, és futásnak eredt. Idefelé annyira vigyázott, nehogy meglássák hol járt. De most ész nélkül iramodott meg. Lábai mély nyomokat hagytak a sáros talajban. Pár ugrással kint volt az erdőből. Végig szaladt a réten, át a vetések között. Óvatlanul rontott be a házba. Anyja értetlen pillantásával nem foglalkozva felrohant az emeletre, be a szobájába, és magára zárta az ajtót. Hanyatt dobta magát a bevetett ágyon, és lehunyta a szemét. Csukott szemhéjain keresztül egyre csak a titokzatos vándor alakját látta, amint zöldes szemeivel őt vizslatja. Tekintete furcsa, sosem érzett érzéseket élesztettek benne fel. Furcsa vágyat érzett, hogy újra láthassa őt, hogy újra a szemébe nézhessen. Akkor érzett dühe semmivé foszlott, és vágyakozás lépett a helyébe. Lélegzete lassan lenyugodott. Anyja kopogott be a szobájába. Lassan feltápászkodott, és kinyitotta az ajtót. Az asszony aggódva nézett rajta végig.

- Mi történt? – Kérdezte vizslatóan. Dália képtelen volt elmondani anyjának. Tudta, hogy anyja talán az utcára sem engedné ki, ha megtudná hol járt. Hát, ha még megtudná kit látott ott. A lány lesütötte a szemét.

- A réten voltam, és... - Ekkor jutott eszébe, hogy lába sáros, szoknyája pedig még mindig nedves.

- A réten? De hát minek rontottál be ide, mintha üldöznének? – Szemei lejjebb siklottak a lány sáros lábára.

- A patak partján üldögéltem, aztán megijedtem valamitől, és haza futottam. Bizonyára az egyik állat árnyéka lehetett. – Mondta, és bár tudta, hogy meséje nem túl hihető, anyja úgy tűnt megelégedett a válasszal.

- Pihenj le, mindjárt hozok forró teát, biztosan átfagytál. – Mondta, azzal kilépett a szobából. Dália hálásan bámult a nő után. Újra eszébe jutott a vándor. Képzeletében újra ott járt a patak partján, a vándor pedig ott volt vele szemben, és őt bámulta. Késő délután volt, és a lány rettentően kimerült. Meg sem várva anyja visszajöttét úgy ahogy volt bebújt az ágyba, és mély álomba merült.

Kora reggel ébredt, és körbe pillantott. Az ágya melletti szekrényen egy bögre hideg tea várta. Lentről szuszogás hallatszott, az anyja még aludt. Halkan leosont az emeletről, és felkapott egy pulóvert. Ahogy kilépett a házból megcsapta arcát a hajnal hideg szele. Lassan megindult a hideg talajon az erdő felé. Amikor az erdő széléhez ért megtorpant. Elszántsága alább hagyott, és bizonytalanul körül nézett. Felemelt egy faágat, és éppen úgy, ahogy máskor is csinálta áthajolt alatta. Ugyan ott volt, ahol tegnap. Lábnyomai megteltek vízzel az esti eső miatt. Leült a patak szélére, és a hideg vizbe lógatta a lábát. A nap lassan felkelt, és a fény, ami beszűrődött a lombkoronák között felmelegítette arcát. A lány türelmetlenül körbe nézett. Aranybarna szemei feszülten pásztázták az erdőt. Eddig mindig cél nélkül üldögélt itt, és az idő gyorsan telt, ahogy gondolatai egész másfele vitték. Most azonban várt valakit. Az idő pedig mintha direkt untatná, szépen lassan vánszorgott. Hirtelen zajra lett figyelmes. A zaj az egyik bokor alól jött. Idegesen felált, és hátrált egy lépést. A bokor alól egy koromfekete róka bújt elő. Szemeivel kíváncsian pásztázta a lányt. Dália ijedten hátrált még egy lépést. a róka pár szökkenéssel mellette termett, és átható szemeit továbbra is a lányon tartotta. Dáliát furcsa módon megnyugtatta az állat nézése. Leguggolt, és kinyújtotta egyik kezét a fekete állat felé. Az várakozóan leült vele szemben. Óvatosan megérintette a róka szőrét. Az szálkás, mégis puha volt. Az állat továbbra sem mozdult. Csak bámult a lányra, aki felbátorodva végig simította a róka fejét. Lassan visszahúzta a kezét, és belebámult a zöldes szemekbe. Az állat hirtelen felált, és elszaladt. Dália még egy darabig hallotta a levelek halk zörgését lába alatt. Aztán minden eltűnt, amit az állat magával hozott. Torka ismét összeszorult, és várakozón nézett az állat után. A nyugalom, ami vele együtt jött szintén szerte foszlott. Lábait visszalógatta a patakba. A szél meglegyintette a haját, és egy fekete szálat söpört ujjáról a vízbe. A különleges állat, a fekete róka szőre volt. A lány belebámult a vízbe, és szemével követte a szálacskát a víz felszínén. Végül a patak elsodorta a szőrszálat, és magával vitte a lány boldogságát is. Dália magába roskadva ült a patak szélén. A nap lassan eltelt, beköszöntött a délután, majd az este is. És végül megjelentek az első csillagok. Csak akkor tápászkodott fel, amikor az ég teljesen elsötétedett, és csak a hold, és a csillagok halvány fénye világított. Lassan elindult hazafelé. Nem nézett körül, nem gondolt semmi másra, csak az egymás után történő furcsa események jártak a fejében, nem hagyva nyugtot neki. Amikor otthagyta a vándort a patakpartján, mintha otthagyta volna egy darabját, és amikor a róka elszaladt, mintha végleg összeomlott volna. Felment a szobájába, és lefeküdt az ágyába. Sokáig álmatlanul forgolódott, mire végre elaludt. Álmában sötétség ölelte körül, és az egyetlen fény, két zöldes macska szerű szempár volt. Nem félt, a szempár megnyugtatta. Sokáig így maradt, míg a szempár semmivé foszlott, az álom elszállt, és álmatlanul aludt tovább.

Dél volt, mire felébredt. Hunyorogva rápillantott az órára, és döbbenten vette tudomásul, hogy átaludta a fél napot. Hirtelen eszébe jutott az anyja, és kiugrott az ágyból. Lefutott a lépcsőn, és körül nézett. Az anyja egyedül ücsörgött a konyha asztalnál, és teát iszogatott. Mikor meghallotta a lábdobogást letette bögréjét, és nyújtózott egyet. Lánya érkezésére oda kapta a fejét, és felállt.

-Hol voltál tegnap ilyen sokáig? – Kérdezte szomorúan. Dália bűnbánóan leült az asztalhoz.

- Elaludtam a réten, és mire felébredtem este lett. Sajnálom. – Felelte. Anyja legnagyobb meglepetésére oda lépett hozzá, és szorosan megölelte.

- Nagyon aggódtam érted. Örülök, hogy nem lett semmi bajod. – Suttogta, aztán ellépet a lánytól. Dália szótlanul megreggelizett, és elpakolt maga után. Anyja közben unottan újságot olvasott. Dália furcsállva nézte egy darabig. Átfutott az agyán, hogy ilyenkor az anyja már rég dolgozni szokott a varrodában. Meg akarta kérdezni, miért nem indult még el, de aztán meggondolta magát. Átsuhant az agyán, hogy lehet, anyja azért nem ment dolgozni, mert aggódott miatta, így kivett egy szabadságot, és megvárta, hogy felébredjen. Az asszony felált, és besétált a kamrába. Dália oda lépett a fogashoz, és levette a pulóverét. Lábáról ledörzsölte a sarat, és már pont ment volna ki, hogy a megszokott helyén töltse a napot, amikor anyja rászólt.

- Ma nem mehetsz el Dália. Ma a házban kel maradnod. – Mondta szomorúan. Érthető. Futott át a lány agyán. Amióta vége az iskolájának folyton elment itthonról. Anyja pedig szerette volna, ha valamilyen szakma után néz, de ő folyton csak halogatta. Úgy látta, anyjánál most betelt a pohár. Biztos itthon marasztalja tanulni. Dáliát mégsem hagyta nyugodni ez a gondolat. Anyja nem szigorúan, inkább sajnálkozva nézett rá.

- De hát miért? – Kérdezte végül, és várta a választ, miszerint felelőtlen volt, és tanulnia kell. De legnagyobb megdöbbenésére nem ezt kapta válaszul.

- Újra áradni kezdett a folyó. – Mondta, és szomorúan nézte lányát. Dália hírtelen megszédült. Szemei elött újra megjelentek a zöldes macska szerű szemek.