Halálfűz

Harmadik fejezet - A Vándor

Halott hangokat, de a szemét nem nyitotta ki. Félig eszméletlenül hevert. Nem tudta pontosan mennyi idő telt el azóta, hogy a hullámok végleg maguk alá gyűrték, de nem is érdekelte. Semmi sem érdekelte, csak úgy volt, eszméletlenül. Lebegett, valahol távol a valóságtól, egy végtelen sötétségben, ami körülölelte. Hirtelen fény szűrődött be szemhéjai mögül. halvány foltokat látott. Lassan magához tért, és prüszkölve ült fel a talajon. A tó alján feküdt. A víz teljesen eltünt alóla. Csak a föld nedvessége emlékeztette a tó hollétéröl. Nyugtalan morajlás vette körül. Felnézett. A tó mélyebb volt mint gondolta. Magasan maga felett meglátta az értetlen, és riadt tekinteteket. Szeme találkozott anyja szemével, aki csalódottan, és kétkedve nézett rá. Mellette nagyanyja hüledezve bámulta. Dáliát nyugtalanság fogta el. Óvatosan megrázta a fejét, és körbe fordult. Aztán felpattant, de a hirtelen lendülettől visszatántorodott, és újra a földre zuhant. Halk szisszenések kísérték földetérését. Dereka sajogni kezdett, de nem törődött vele. Ismét feltápászkodott a csúszós talajon. Bokáig az iszapba süppedve újra körül nézett. Társai vártak, de nem tudta mire. Végül megköszörűlte totrkát, mire kínos csend állt be.

-Én tudom, hogy most minden értetlen, és fura nektek... - Kezdte, és körbefordult. A lakók bizonytalanul várták a folytatást, de a lány csak megvonta a vállát. – Nekem is az. Én csak összezavarodtam, idejöttem, hogy megértsem a dolgokat, de az áradó tó maga alá gyűrt, és most egy kiszáradt tó fenekén ébredtem. – Anyja felé fordult, aki továbra is kétkedve rázta a fejét. A lány szótlanul megindult a bokáig érő sárban, és nehéz léptekkel a meder széléhez indult. A falusiak hátráltak ahogy közeledett feléjük. Megkapaszkodott a sáros peremben, és egy ugrással följebb ért. Innen már fokoztosan mélyült a tó, így könnyedén kisétálhatott. Sáros lábát bámulva indult meg a tömeg felé, mely suttogva szétnyílt előtte. Dália nem figyelt a felé szórt szitkokra, és a tömegen átjutva megált. Gyorsan fontolóra vette lehetőségeit. Ha visszamegy a házhoz, valami nagyon jó magyarázattal kell előállnia, hogy ne tagadják ki. Hisz most mindenki azt hiszi, hogy ő az áradások kulcsa. Pedig a vándor volt az. Annyira szeretettel gondolt rá, de most csak a haragot érezte. Nem mehet vissza otthonába. Oda, ahol gyermekkorát leélte. És mindezt egy fúrcsa jövevény miatt, aki halálba kergette nagypapáját, és most nincs itt, hogx segítsen. Eszébe jutott, hogy apját négy éve megőrüléssel vádolták, mert lehetetlen dolgokrol hablatyolt. Anyja sohasem mondott többet az esetről. Apja egy évre rá belebetegedett, hogy mindenki bolondnak hitte, és meghalt. Dália nem is búcsúzott el tőle. A temetésen sem vehetett részt. Késöbb gyakran járt apja sírjához. Apjával mindig is jobban kijött, mint anyjával. Megrázta a fejét, mert ismét harag öntötte el. - Nem megyek vissza - Gondolta, és az erdő felé vette az útját. A falusiak hagosan felmordultak, mire Dália futásnak eredt. Hallotta maga mögött a dübörgő lépteket, és halálszomjas kiáltásokat. Néha a nevét is kihallotta, de nem érdekelte.        

Lassan elérte az erdőt, és egy pillanatra megált. Habozott. Ha most bemegy, nem jöhet ki többet. A kiabáló sereg egyre közelebb ért hozzá. Felemelte a megszokott ágat, és a megszokott helyen találta magát. De most nem ált meg, futott ahogy csak tudott. Nem nézett hátra, és nem nézte merre fut. Lassan halkult mögötte a falusiak zaja. Ők nem mertek tovább merészkedni. Dália még ment egy darabig, majd megált, és körül nézett. Ismeretlen helyen volt. Körülötte fák, mohás kövek, és a mindent beborító avar. Tanácstalanul ácsorgott egy darabig, majd leült az egyik mohás köre, és össze kuporodott. Egy darabig némán ült, ide-oda hintátatva magát, végül sírva fakadt. Lassan esteledni kezdett, és a fák koronáján csak kevéske fény szűrődött át. Nem tudta hol volt, csak valahol bent az erdő mélyén. Kétségbeesetten lecsúszott a kőről, és a hideg földre feküdt, de nem jött álom a szemére. Végül nyugtalan félálomba merült. Korom sötét volt, mire újra kinyitotta a szemét. Ujjait óvatosan megmozdította, mire hirtelne megérezte a maga mellett fekvő állatot. A sötét ellenére Dália egyböl felismerte. A jól ismert fekete róka feküdt mellette. Hálásan átkarolta a fekete állatot, és boldogan újra elaludt. Hajnalban arra ébredt, hogy fázik. Dideregve felült, és körbenézett. Lassan visszaemlékezett a tegnap történtekre, és újra szorongás fogta el. A róka már nem volt mellette. Csak az elfeküdt avar mutatta holvoltát. 

Dália óvatosan felált, és elindul abba az irányba, amerre a falut sejtette. Elhatározta, hogy akármi is történjék majd, visszamegy. Este még egész jól tudta, merre induljon, de az alvásól mégjobban megzavarodott. Csak ment az orra után, lassú monoton tempóban. Néhány ág az arcába csapódott, de nem foglalkozott velük. Egy órája ment, mire végre megált. Eddig azt hitte, csak lassú, és azért nem ért eddig oda, de most hirtelen belé hasított a felismerés. Mi van ha eltévedt? Kétségbe esetten elindúlt egy másik irányba, de tíz lépés után újra megált. Körbefordult, de hiába. Mostmár azt sem tudta merről jött. Ott állt egy vadidegen helyen teljesen egyedül. Kétségbe esetten leroskadt egy kőre, és halkan zokogni kezdett. Könnyei végig folytak az arcán, rá sáros, szakadt ruhájára. Agyában újra és újra lepörögtek ennek a nyomorúságos napnak az emlékei. -Legalább a vándor biztonságban van – Próbálta magát vigasztalni, de a választ nem tudta biztosan, és ismét zokogni kezdett. Lehunyta szemeit, és elképzelte, ahogy őt nézi átható zöld szemeivel. Merengéséből léptek zaja zökkentette ki. Ilyedten kinyitotta szemét, és belebámult a vele szembe lévő két szempárba. A vándor állt előtte. Ruhája sáros, és csapzott. Dália gondolkodás nélkül mellé lépett, és szorosan átölelte. Már egy cseppet sem tartott tőle. Sőt furcsa módon vonzotta az idegen. Könnyei végig fojtak a férfi vállán. A vándor végig simitotta a haját, és kissé eltolta magától, hogy lássa az arcát. Elmosolyodott, és a lányhoz hajolva gyengéden megcsókolta az ajkát. Dália lehunyta szemeit, és végre minden gondolat eltűnt a fejéből. Csak ő volt, és a furcsa idegen. De ez a pillanat is hamar véget ért. A vándor hátrált egy lépést kiszabadítva magát a lány szoros öleléséből. Dália letörölte egyik könnyét, és úgy meredt a vándorra.

- Tudnom kellett, hogy biztonságban vagy. – Mondta elfúló hangon, mire a vándor elmosolyodott. Dália furcsálva nézett rá.

- Ugye nem hagysz itt újra, egyedül az erdőben? Vigyél ki innen, hiszen miattad vagyok itt. – folytatta kissé feldúltan, de a vándor csak szánakozva bámulta. Dália kétségbe esetten tett felé még egy lépést, mire a férfi hátrált. A lány arcán újabb könnyek gördültek végig.

- Szerinted visszafogadnak ezek után? Haza térhetek a családomhoz? – Kérdezte, de előre is félt a választól.

A vándor óvatosan megrázta a fejét. Dália ismét lépett egyet felé, de most nem hátrált előle. Átkarolta, és szorosan magához ölelte. A lányt teljesen hatalmába kerítette ölelése. Lehunyt szemmel várta, mikor kell ismét visszatérnie a cudar valóságba. A vándor ellépett tőle, és hátatfordítva neki elindult az erdő sötétjébe. Dália megindult utána, de a férfi nem reagált. Csak lassú kimért léptekkel ment tovább. Egy óra gyaloglás után egy kitaposott kis helyre érkeztek. A vándor egy mohával beborított köre bökött. Dália hálásan a köre hajtotta fejét, és az álom szinte egyből elnyomta. Utoljára még érezte, hogy a vándor mellélép, és óvatosan mekcsókolja, aztán végelg elsötétült a világ körülötte. Állmában ismét a patak hullámai közt vergődött. Furcsa mód most nem félt. A vándor ott lebegett mellette a vízben. Boldog volt, és hagyta, hogy a hullámok irányítsák. Aztán hírtelen kezek nyúltak feléjük, és megragadták a vándort. A kezek megkötözték a fiút, és fa gyökerei közé zárták. Megindult felé, hogy segítsen neki, de a hullámok ellene dolgoztak. Újra és újra vissza hajították. Végül a fa egyik ágához csapódva sötétség borult köré. A sötétben hangokat hallott. A nagyanja elégedett sóhaját, malyd nagyapja nyugtatgató hangját. Aztán sikitásokat, és nagyanja hangját. „Dália! Nagyapádnak az életébe került, hogy bisztonságban legyél. Hősként haltak meg mind a hárman. Az életünket kockáztattuk érted. De te a család szégyene, nagyapád gyilkosával vagy. Gyere haza amíg nem késő!" Dália haragosan belekiáltott a sötétségbe.

-Nem igaz! Ti vagytok a gyilkosok. Megakartátok ölni! – Kiáltotta. Nagyanja megróvóan felnevetett.

„Ezt nem gondolhatod komolyan Dália. Ő egy veszély volt az egész falu számára" Dália felzokogott.

Hagyjál, tűnj el az életemből te gyilkos! Utállak! – Kiáltotta könnyeivel küszködve. Hirtelen riadt fel, a saját hangjára. Kora reggel volt, és az ágyában feküdt. Rémülten felpattant, és az ajtóhoz futott. Lenyomta a kilincset, de az ajtó nem nyílt. Be volt zárva a szobájába. Újra felzokogott, hangosan, mélyről jövően. Egyedül érezte magát, és a fejében egyre csak a vándor járt. „ Bárcsak itt lenne velem" Gondolta kétségbe esetten, és zokogva hanyat dőlt az ágyán.