Tizenhárom négyzetméter boldogság

Tizenhárom négyzetméter

Kávé, bergamott és eukaliptusz egzotikus aromája lengi be a szobát: varázslatos és különleges illat.
Az otthon illata.
Hajnalodik. De még egészen sötét van, csak egy halovány narancsos derengés látszik a felhők alatt. Szeretjük nézni a napfelkeltét, az évek alatt szokásunkká vált. Senki nem láthatja mindezt így rajtunk kívül, csak a galambok meg a kéményseprők. Innen fentről az egész város látszik, minden apró rezdülésével együtt.
Tizenhárom négyzetméternyi boldogság, valahol a Sacrée Cour fénye és a Moulin Rouge pora között, a Montmartre tetején.
Merthogy tetőlakás.
És a tetőt szó szerint kell érteni, feljutni ide is csak a tűzlétrán át lehet, még rendes lépcső se vezet fel. Ezt már egyáltalán nem bánjuk. Ez a mi kis privát szentélyünk.
És igen, csak 13 négyzetméter.
De a miénk.
Persze ma mar megengedhetnénk magunkat jóval nagyobb és fényűzőbb lakást Párizs legelegánsabb környékén is akár, de ez nem számít. Nem akarjuk.
Ez a tizenhárom négyzetméter nekünk a világot jelenti.
Volt idő amikor még csak béreltük, penészes falakkal, nyikorgó ősöreg lakkozott parkettával, éppen csak szét nem eső galériával, üresen. Az egész helyiségben áporodott dohszag uralkodott, az ablakokon átfújt az őszi szél, és a tető is lyukas volt. Ha esett vagy havazott akkor két fém vödör fogta fel a becsepegő vizet. Egyetlen kopott matrac árválkodott csak a szoba közepén, ennyi volt minden vagyonunk. Egyetlen egy matrac. Azt is az utcán találtuk, lomtalanításkor, a megérkezésünk másnapján. Vajkaramella és föld illata volt. Hiába próbálkoztunk kitisztítani kezdetben, valahogy sose tűnt el az illata igazán. De egy idő után már az is a lakás részévé vált. Az életünk részévé.
Ablaka nincsen, azaz hogy van, de az a fő fal és az ajtó is egyben. Hatalmas öntöttvaskeretes ablakok és egy ajtó, ami a tetőteraszra nyílik. Még olyan régi gyártású, vastag üveg van bennük, ami csak hozzátesz a lakás bájához.
Ugyan alapterületre nem nagy, de a belmagassága négy és fél méter. Perselussal sokat viccelődtünk vele, hogy egy túlméretezett kéményben lakunk. Mint később megtudtuk igazából liftaknában. Amikor a házat felújítottak, akkor eredetileg terveztek bele liftet is, ám mivel műemlék vedelem alatt áll az egész háztömb, csak ez a tetőn álló helység valósult meg az építkezésből. Itt kaptak volna helyet a lift pillérei és ellensúlyai. Ez lett a mi kis otthonunk.
Amikor végül megvettük és felújítottuk, nagyon figyeltünk arra hogy megőrizze az eredeti báját. Azt, amibe az évek alatt szerelmesek lettünk mindketten. Egyszerű, nyers és természetes. Meghagytuk a nyers téglafalakat ám kissé vissza lettek bontva és meg lettek tisztítva. Az ablakokhoz sem akartunk hozzányúlni, mert így tökéletes. De azok is kaptak egy alapos tisztítást na meg némi szigetelést. A recsegő öreg faparketta egy része is maradt, de csak a galérián. Ott felcsiszoltuk és lekentük lazúrral, ahogy az egész galériát is amit megerősítettünk. Fent kapott helyet a haló kuckónk. Ágyunk nincs, mert mindegyiket túl rondának vagy nagynak ítéltük. Néhány, a környező éttermekből és boltokból szerzett raklap funkcionál ágykeretként, amire csak rá van térítve a matracunk. Az ágytámla szerepét pedig egy faltól falig erő polcrendszer tölti be, ami roskadozik a könyvektől meg a növényektől. Az éjjeliszekrényeink pedig egymásra pakolt, ötvenes évekbeli bőröndök, amiket a szemben lévő színháztól kaptunk. A gardróbunk két egyszerű fém ruhafogas és egy kis fa szekrény ami mögé a szintén színháztól kapott öltözőkben használatos tükröt szereltünk.
A földszinten öntöttbetonos kavicspadló kapott helyet, amelyre egy nagy bikabőr szőnyeg van térítve, hogy ne legyen olyan hideg. A galéria alatt, a falnál áll a bőrkanapénk, ami igazán különleges darab. Együtt találtuk egy garázsvásáron, ahol egy idős házaspár holmiját árvereztek el. Nem túl nagy de nekünk pont a tökéletes méret. Több mint 100 éves, hibátlan állapotban és ami a legjobb: mélyvörös színű.
Ez volt az első olyan bútor a lakásban, amit mi vettünk, és ez volt a központja a felújításnak is később. Emlékszem amikor megláttuk, csak egymásra néztünk és már rohantunk is kifizetni. Aztán persze cipelhettük haza, és alig vártuk, hogy olyan helyre érjünk, ahol mar biztonsággal lebegtethetjük. A kanapénké előtt egy fatörzsből készült dohányzó asztal van, felette pedig egy hatalmas szarvaskoponya. Ötödik évfordulónkra kaptam Perselustól. Érdekes, hogy akkor én egy őzcsontból készült speciális aprító kést adtam neki. A patrónusaink. Tökéletes páros: szarvas és őz.
A konyhapult is öntőt betonból készült, fa ajtókkal és marokkói csempe pulttal. Régi SMEG hűtőnk és sütőnk van, ezüst színű, igazi oldschool darabok azok is.
És persze tele van minden zöld növényekkel. Ezalatt a 10 év alatt életem szerelme egy komplett dzsungelt telepített a mi piciny lakásunkba. Ennek talán Raffaello őrül a legjobban, aki nagyon elvezi néha megrágni a virágok leveleit.
Rafit akkor találtuk amikor majdnem pontosan két hónapja laktunk itt. Vagyis Ő talált meg minket. Egyik reggel ott nyávogott a teraszon, fehér bundája saras és csapzott volt. Alig lehetett akkor három hónapos és csont sovány. Nem kellett gondolkoznunk, hogy befogadjuk e, pedig nekünk is nehéz kérdés volt akkoriban, hogy mit együnk aznap. Vagy hogy együnk e egyáltalán.
Ez tehát nem csak egy lakás. Ez itt mindenünk: az egész életünk, az emlékeink.

Extra tartalmakért kövessetek bátran instagrammon: