Tizenhárom négyzetméter boldogság

Múltunk árnyai

Itt láttam először Perselust sírni.
Egy héttel rá, hogy ide költöztünk. Január eleje volt, metsző, hideg tél. Nem volt fűtésünk. Es három napja egyikünk se evett egy falatot sem. Emlékszem nagyon fáztam, talán soha nem fáztam még annyira mint akkor. Perselus is fázott, de Ő nem mutatta, talán nem akart gyengének tűnni, talán nem akarta, hogy aggódjak. Az éhséget mar nem is ereztük.
Volt három takarónk, kettőt lomtalanításkor találtunk, akkor amikor a matracot is. Egyet pedig a helyi vöröskereszttől kaptunk. Az volt a legnagyobb és a legmelegebb, igazi bárány gyapjú.
Összbújtunk a matracon ülve, bebugyolálva a takarókba és bámultuk a varos éjszakai fényeit. Egyikünk se tudott aludni. És a dermesztő hidegnek vagy a farkaséhségnek ehhez vajmi kevés köze volt. A saját gondolataink nem hagytak minket pihenni. És akkor, a szoba néma csendjét halk zokogás törte meg.
Tudtam, hogy miért sír.
- Bocsáss meg Harry. Annyira sajnálom. Nem kellett volna ezt tennünk. Ez mind az én hibám.
Halk volt a hangja, erőtlen és reményvesztett. Legyőzött. A szívem ezernyi darabra tört. Ő a legerősebb ember, akit csak ismerek. Soha nem tört meg, sem a kémkedések sem a háborúra való készülés alatt, sem akkor amikor szembenéztünk Voldemorttal, és a háború után sem.
- Ez nem így van, közösen döntöttünk ezt te is tudod. Szeretlek, Perselus. Bárhol is aludjunk, bárhogyan is éljünk.
- Te ennél többet érdemelsz. Nem ezt a nyomort.
- Nem számít Perselus. Értsd meg nem számít.
- Gyerek vagy még. Nekem kellett volna felelősségteljesen dönteni. Erősebbnek kellett volna lennem. El kellett volna engedjelek, hagynom kellett volna, hogy megtegyék.
- Az lett volna az igazi nyomor.
És többet egyikünk se szólt. Az ölében ülve a mellkasára hajtottam a fejemet és hallgattam a szívdobogását ő pedig a hátamat cirógatta lassú egyenletes, lágy mozdulatokkal.
Akkor már én is vele sírtam.

Itt kérte meg a kezemet.
Kinn, a teraszon. Az ősz a kedvenc évszakom így a novembert választotta. Mar igencsak csípett a szél, az idő is esőre állt, a nagy szürke felhők beterítettek az eget. A hajnali köd még nem szállt fel a varosról, de a fák vörös és narancsszínben pompázó levelei adtak egy aranyos ragyogást egész Párizsnak. Szívszorítóin szép volt.
Egy egyszerű, vastag drótokból hajlított és kalapált gyűrűt kaptam, amire az volt vésve: Örökké.
Ő maga készítette. Annyira boldog voltam, hogy szavakba se lehet önteni. Ahogy ott térdelt előttem a teraszon, pizsamanadrágba, vállaira egy pokróc volt térítve egyik kezében forró kávé a másikban a gyűrű. Alig láttam a könnyeimtől.
- Megígérem neked Harry, hogy egyszer kapsz majd egy igazi ezüst gyűrűt, smaragddal és gyémántokkal kirakva. Egy olyat, amit megérdemelsz.
Azóta megkaptam a gyűrűt. A hetedik évfordulónkra.
És azóta is azt a gyűrűt hordom, amit akkor kaptam, a teraszon, novemberben.

Itt ünnepeltük a tizennyolcadik születésnapomat.
Perselus valami különlegesét akart, valami olyat, amit soha nem felejtek el. Én csak azt kértem, hogy főzzön valami nagyon finomat és üljünk ki a tetőre a vacsorával és egy üveg portóival megszámolni a csillagokat.
Így is lett.
Zöldséges lasagnét készített és hagymalevest cipóban. Desszertnek pedig étcsokis profiterolt. Perselus legalább olyan jó szakács, mint amennyire tehetséges bájitalkeverő.
Fonott kosárba tette, mint a rendes piknikeknél, és kockás pokróccal kiültünk a tetőre.
Vett nekem egy seprűt. Mármint egy mugli seprűt, olyat amivel a kertet szokás söpörni. A nyelére egy cikesz volt égetve.
Tudta, hogy hiányzott a repülés. Talán az hiányzott a legjobban.
Életem legszebb ajándéka az a seprű. Ma a falon lóg, díszként, az üzletünkben.
Gyönyörű, forró augusztusi éjszakát töltöttünk kint a tetőn.

Az esküvőnk utáni fogadás is itt volt, szűk baráti körben. Itt döntöttük el, hogy saját céget alapítunk. Itt terveztük meg minden részletét, és itt ünnepeltük a boltunk megnyitását is.