Lover

2. - Cruel Summer

Drága Crushom!

  

El se hiszem, hogy képes vagyok még mindig érezni irántad. Minden évben megfogadom az iskola végeztével, hogy kitöröllek a fejemből, teljesen elszigetelem magam még a gondolatodtól is, hogy boldog lehessek. Aztán jön az ősz...

Minden ősszel felébred bennem a szunnyadó dzsinn, hogy körbeöleljen rózsaszín köddel és elfedjen a nevetséges vágyakozással. Az egész kezdődik elölről. Ám a legrosszabb, amikor ez nem ősszel jelenik meg, hanem a nyári szünet alatt. Az már kegyetlen. Nem látlak, nem hallom a hangod, nem gondolok arra, hogy talán szünetben elkezdünk beszélgetni - akkor nincs más, csak a várakozás és a múló idő, mely olyan szívtelenül lassú, hogy már szinte fojtogat.

Sokszor elgondolkodom azon, hogy ez az egész mű, csak én generálom magamnak. Aztán meglátlak reggel, nulladik biosz előtt és átjár a melegség. Valamikor olvastam egy tényekkel megrakott posztot, amiben az első pont az volt, hogy ha valaki hét hónapnál hosszabb ideje tetszik, az már bizony szerelem. Képzelheted, a gyomrom egyből görcsbe ugrott és te az eszembe jutottál. Hiszen három év nem rövid idő...

Kegyetlenség, amit teszel velem. Úgy vágyom egy elismerő pillantásodra vagy szavadra, mint a vízre. Nevetek még a béna vicceiden, ami szerintem már másoknak is feltűnt. Szinte repesek, ha már néhány szót váltunk. De ez mind olyan, mint a fehér holló. Miért van az, hogy mást szó nélkül megölelsz, örülsz a társaságának, beszélgettek, de nekem esélyt sem adsz? Nem vagyok olyan, mint amilyennek kívülről látsz, nem kell ettől tartanod. Értsd már meg! Én nem ez vagyok.

Veled nem ez lennék.

Neked bármi lennék.

Ugyan már, szánalmas vagyok. Ez az, amit a jelenléted és a gondolatod tesz velem év közben. Ha színekkel kellene jellemezni, akkor ez igazán kék lenne, mint a ragyogó, örömteli égbolt és a szomorú, csalódott könnycseppek. Szerinted, mégis miért? Mert akarlak, persze, hogy akarlak! Mégsem leszel velem soha. Ezért törekszem elfelejteni téged minden nyáron, kitörölni a neved a fejemből és flörtölni a helyes pincérekkel. De sosem megy.

Túl sokan tudták a titkom, az érzéseimet, úgy egy éve azt mondtam mindenkinek, hogy túlléptem rajtad. Csak az tudja az igazat, aki ismer és fontos nekem. Mégis, mostmár nekik is azt mondom, hogy hagyjuk ezt, jól vagyok. És én is kezdem elhinni, amit mondok.

Jól vagyok.

Már nem szúr hátba ha meglátlak, akár mással, nem ejt rajtan sebeket a hangod, nem fojt meg a jelenléted. A mosolyod viszont, na, az továbbra is ördögi.

De jól vagyok.

Az ördög forgatja a kockát, folyton kiszúr velem, felhánytorgat bennem mindent, amit csak lehet. Mindig visszatérsz. Nincs más, csak te.

Mégis jól vagyok.

Az angyal a szemét forgatja, látva, hogy az érzéseim újra, meg újra becsapnak és fájdalomba löknek. Látva, hogy újra és újra sebeket ejtesz rajtam, de mintha én könyörögnék értük. Forgatja a szemét, hiszen bedőlök az ördögnek egymás után többször, de velem marad és kísér a jobb felé.

Ezért jól vagyok.

Volt, hogy ittam, csak hogy elfelejtselek. Utána sírtam is, de könnyebb lett. Nyáron beszöktem a kertkapun előled, hogy elfelejtselek és mentsem a sorsom.

Mostmár jól vagyok.

De most nem az a kegyetlen nyár van.

Valóban jól vagyok?

  

Fannie

2019. 09. 24.
 
  
  

×××
  
  
  
 

Kedves Five!

Nem hívlak a neveden, érthető okból. Helyette a Five megszólítást használom, hiszen öt évig voltál mellettem. Alig hiszem el, hogy ilyen hosszú ideig voltunk legjobb barátok - voltunk, ugyanis már nem tudom, hogy mik is vagyunk. Már nem vagy mellettem.

Tavaly kezdődött a se veled, se nélküled, emlékszel? Egy olyan személlyel keztél el járni, aki az én barátom is volt korábban és én naivan azt hittem, hogy minden változatlan marad ennek ellenére. Tévedtem, de olyan orbitálisan nagyot, mint még soha. Te megváltoztál, a nyár elkezdődött, a gépezet beindult. A darálóba pedig én kerültem, akarva-akaratlanul. Hogy milyen is volt az a nyár számomra?

Kegyetlen.

Emlékszel?

Olyan lány lettél, akire mindig is mondtad, hogy bizony sose leszel olyan. Kifordultál magadból, egy fiú képes volt megváltoztatni téged. De észre sem vetted, vagy pedig tagadtad, hiszen neked ő jelentett mindent. Én meg semmit. Korábban azt hittem, hogy én teszlek tönkre a viselkedésemmel, hogy én formáltam belőled egy szörnyet, de azon a nyáron rájöttem, hogy pont én voltam rád jó hatással. És még valamire rájöttem, amit sose akartam kimondani. Sose, egészen ezidáig: bár ne játszottam volna tavaly a kerítőnőt. Akkor most nem egy hárpiához írnám a levelemet, hanem az én aranyos és egyetlen Five-omhoz. A lányhoz, aki kihozta belőlem a legjobbat és mindig velem volt. Akit tiszta szívemből szeretek.

De ez mit számít már?

Hiszen Five nincs többé.

Tudod, én hittem benned. Hittem abban, hogy visszakaplak, hogy újra abban a világban lehetünk, ahol nincsenek szabályok, csak mi mindenki más ellen. Mi voltunk a csapat, a legyőzhetetlenek, olyan terveink voltak, amit senki se boríthatott fel. Elhittem, hogy valaha lesz még olyan, hogy 'mi'.

Ugye, milyen naiv vagyok?

Ez a nyár megtört engem. Egy olyan oldalad mutattad meg ekkor, melyért imádkoztam korábban, hogy ne ismerjem meg. Ellöktél és ezzel kiszakítottál belőlem egy darabot, az egyik legjobb felemet. Hiszen én veled egy más ember lehettem, veled a legjobb énem lehettem. Te világítottál rá arra, hogy mennyire szeretek rajzolni, hogy a hegedű a lényem része, hogy táncolni milyen jó. De elmentél és így már ezek sem olyan csodálatosak, mint voltak.

Mert már nincsen 'mi'.

Mostanában, amikor rámnézel, a mosolyod inkább az ördög vigyorára emlékeztet. Nekem már te vagy az ördög, hát nem érted? Nem látod? Sokat sírtam miattad. Korábban más problémáim voltak, azokon veled sírtam, te mindig átöleltél és mondtad, hogy minden rendben lesz. Majd jött ez a nyár, ez a kegyetlen és szívtelen nyár... Ittunk. Emlékszel, hogy együtt ittunk? Olyan jó volt, szinte el is felejtettem, hogy milyen lettél, hogy mivé lettél. Csak van velem egy gond: nálam elsőnek nagyot üt a pia, de utána szinte semmit se csinál. Pont emiatt láttam meg, hogy milyen is az új, az igazi arcod valójában...

Szánalmas.

Ez a nyár egy kés volt és a csontomig hatolt. Te döfted belém, s én folyton vártam az újabb szúrást. Vártam, mert sehogy se tudtalak elengedni.

Emlékszel?

De ez már nincs többé. Találtam olyan embereket, akiket ugyan eddig is ismertem és látták helyettem, ahogyan átversz, viszont mostmár úgy támaszkodom rájuk, mint régen rád. Annyit jelentenek (ha nem többet), mint te régen.

Emlékszel még?

Fannie

2019. 10. 30.