Castle - Miraculous

3. rész

-No csak. Már nem csak tegeződünk, egymás keresztnevét is használjuk? - vonta fel szemöldökét.

-De hisz évek óta ezt tesszük. Te kértél rá. - feleltem úgy, mint egy megszeppent kislány, majd a végén ismét kacagnom kellett. Látszott rajta, nem tudja eldönteni, hogy higgyen szavaimnak, vagy a talizmánok teszik ezt velem és már teljesen megőrültem.

-Ó, csak nem problémáid vannak az események felgöngyölítésével? - tettem fel kérdésem, melyre nem is vártam választ, azonnal folytattam - Várj, segítek! - vigyorodtam el, majd lépdeltem pár méternyit közelebb.

-Tudod Garbriel, nagyon úgy tűnik, hogy a mi kis családunkban... igen-igen, ne nézz ilyen ijedten, hisz már másfél éve azt hallom tőled, hogy lányodként szeretsz. Háhh, még viccnek is rossz! Ugyan, hogyan is szerethetnél, mikor a tulajdon véredet tönkretetted! - Magasodtam immár ülő alakja felé. Még mindig nem változtatott helyzetén. Kivárt. Én pedig úgy kezdtem el körözni széke mentén, mint a döglődő tetemre éhes keselyű.

-De hol is tartottam? Ó, meg van! - csaptam össze tenyerem - Szóval a mi aprócska, családnak jóindulattal is alig nevezhető körünk történetében úgy fest, csupán egy szuperhősnek adatott hely. A többi a szívteleneké. - biggyesztettem le ajkam - Ti viszont galád módon elvettétek tőlem az első két pozíciót a szeretőddel. - mérgelődtem kicsit - De nem bánkódom, hisz a tanítvány mindig felülmúlja mesterét. Ugye jól mondom, kedves mentorom? - álltam meg vele szemben.

-K-katica... - nézett kikerekedett szemmel rám, de nem hagytam sok időt a gondolkodásra. A lényegre már úgyis rájött.

-Szólíts csak a nevemen, hisz szokás szerint házon belül vagyunk. - mosolyogtam a legkedvesebb módon.

-Nem, az nem lehet! - suttogott.

-Ó dehogy nem, drága leendő apósom. Sőt, tudok ettől jobbat is mondani. De várjunk csak! - szóltam tettetett meglepettséggel - Miért nem rohansz azonnal? Hisz erre vártál már mióta! Tessék, próbáld csak meg elvenni a talizmánjainkat, hisz most itt van rajtam mind a kettő. Gyere! - Lépdeltem kissé hátra, szavaim mellett pedig kezemmel is invitáltam.

-Fogd be a szádat! - morgott rám, de közben már fel is emelkedett székéből.

-Nézzenek oda, hát ilyet is hallani egy Agreste-től? A fiad persze sosem kér meg rá, hogy zárjam össze azt a csinos kis ajkam.

Ez az, telitalálat! Kétértelmű mondatommal sikerült végre tettre késztetnem, hisz gömbfejű botjával úgy csapott le rám, mintha valóban elhinné, hogy képes lenne ártani nekem. Persze hamar kifáradt, nem sokkal később már hátrált is. Erőgyűjtését hiába próbálta beszélgetéssel álcázni, nem sikerült neki.

- Nem, nem lehet, hogy te legyél az! Marinette.. ő.. ő kedves, és... és... sze-szer.. - mondta volna, de közbevágtam, hisz nem bírtam várni lihegve akadozó mondatára.

-Szereti az egy szem fiad? Katica pedig nap, mint nap lefekszik Chat Noirral?

Nem szólt semmit, csak idegesen pislogott. Nem volt egyikünk sem már pironkodó tinédzser, az erőmből adódóan pedig már úgyis elszállt mindenféle kedvesség belőlem. Csak a vak düh és a bosszúvágy maradt.

-Teljesen jól gondolod. Tudom, hogy a viszonyunk Macskával köztudott tény, de ne aggódj, nem csalom meg Adrient, csupán saját magával. Látod ezt a gyűrűt? Hányszor, de hányszor akartad már az évek során a bábjátékosaid által megszerezni, holott csak ki kellett volna nyújtanod a karod, hogy a tulajdon véred ujjáról húzhasd azt le.

-Nem. Nem. Nem! - szavai közben amennyire csak tudott hátrált tőlem, de menekülésre úgysem lett volna esélye.

Jobban rettegett, mint ezelőtt bármikor. Élvezettel néztem, amint realizálja a szereplők helyzetét a sakktáblán. Örömmel töltött el, mikor láttam az őt felkavaró érzelmeket kiütközni mimikáján. Megérdemelte! Pontosan úgy kellett volna sajognia a szívének, mint ahogy a szerelmemé vérzett miatta. Sőt, ezerszer jobban!

-Pedig igazat mondok. Szinte katatón állapotban volt, mikor megelégeltem azt nézni, hogyan hal bele a tudatba, miszerint a saját apja lassan már 10 éve arra törekszik, hogy megöljön minket. Levettem róla, majd felhúztam a gyűrűjét. Nem ellenkezett. Ő nem lett volna képes megtenni azt, amit én igen. Szembeszállni veled. - közöltem vele, majd meg sem várva reakcióját, azonnal támadtam.

Túlontúl egyszerű volt. Számomra csak könnyed macska-egér játéknak hatott, kettőnk közül pedig most én voltam a vadász. Én voltam az, aki becserkészi, kifárasztja, majd a végkimerülésben pihegő zsákmányát unottan sorsára hagyja. Pedig én harcot akartam. Szomjaztam a kemény küzdelemre. Vágytam arra, hogy erős pofonokat kapjak, védjek ki, majd találjak telibe. Bosszút akartam állni minden Adrient ért sérelemért. Minden egyes könnycseppért amit miatta ejtett, egy-egy ütést akartam bevinni. Azt akartam, hogy úgy szenvedjen, ahogy szerelmem szenvedett. De nem harcolt ellenem, csak védekezett.

-Mi lesz már! - mondtam ingerülten, hisz passzivitása felettébb bosszantott.

-Marinette, kérlek! Én.. én jó okkal tettem. - nehezen vette a levegőt, hangja megtörten csengett, alig akartam hinni a fülemnek.

-Jó okkal? Ne nevettess! Nincs olyan, hogy jó ok, ha egy egész várost évekig terrorban tartasz, mellette pedig a saját fiad teszed ki a halál riválisának szinte naponta! - ordítottam neki, hisz ridegségem átvette a forrongó düh.

-Fogalmam sem volt róla, hogy ő Fekete Macska. Azt sem tudtam, hogy te vagy Katica! Esküszöm!

- Nem kell esküdöznöd, elhiszem, hogy tudatlan voltál. - mondtam immár szárazon.

-Hinned kell nekem, csakis egy dolog vezérelt. Az, hogy Adrien boldog legyen! - esdekelt, miközben a földön csúszott tőlem egyre messzebb.

- Még, hogy Adrien boldogsága miatt? Ettől nagyobbat nem is hazudhatnál! - lépdeltem vészjóslóan lassan utána.

-Igazat mondok! Én csak újra akartam egyesíteni a családunkat!

-Azzal, hogy Nathalie-t döntöd ágynak? - kérdeztem kissé zavartan, hisz nem értettem hogyan is lehetne egyesíteni a rég széthullott lelkeket - De tudod mit, nem is érdekel. Meg fogsz lakolni azért, amit velünk tettél. Minden egyes támadásért. Minden egyes alkalomért, amikor veszélynek tetted ki Adrient. Minden egyes utasításért, amikor a megszállottjaidnak parancsba adtad, hogy akár az élete árán is vegye el Fekete Macska talizmánját. De nem csak ezekért fogsz megfizetni Gabriel. Ó, nem leszek ilyen lágyszívű. Az örök kárhozat vár rád, amiért gyerekkora óta tönkretetted a fiad életét, majd mint csak ha hab lenne a tortán, megfejelted ezt azzal, hogy összetörted a szívét mikor kiderült, hogy te vagy Halálfej.

Monológom közben szép lassan letérdeltem áldozatomhoz, aki immár mint a megriadt nyúl, mozdulni sem mert, csupán egyre jobban remegett. Bal kezemmel megmarkoltam öltönyét, közelebb húztam magamhoz, hogy arcunk szinte összeérve mondhassam a halk, vészjósló szavakat szemébe. Jobb kezem egész idő alatt arca mellett tartottam, melyben a pusztítás ereje fodrozódott ujjaim közt.

Rettegve pillantott rá, majd vissza szemembe.

-A híres, hírhedt Halálfej csak nem fél? - kérdeztem mosolyogva. De ez a mosoly ölésre teremtetett. A legnagyobb csodálattal kevert élvezettel nyugtattam meg tekintetem a sötét kavalkádon, mellyel ujjaimat mozgatva játszadoztam.

-Ugye, milyen szép? – kérdeztem szinte elmerengve – Mindig is a teremtés képességét birtokoltam. Csak kétszer tapasztaltam meg csupán milyen is, mikor ez a gyűrű az ujjam bőrét érinti, de akkor nem volt rajtam a saját talizmánom, vagy épp öntudatlan voltam. De most! Ó mily' felemelő érzés mindkettőt egyszerre birtokolni. Ez a sötétség, ami bennem van ész veszejtő! Állati vadság keveredik a hatalom mámorával. Pontosan illik a hangulatomhoz. Az pedig, ahogy szó nélkül, elég csupán a tudatommal előhívnom és azonnal válaszol... igazán isteni érzés. - suttogtam.

-Ne-ne tedd ezt! Meg tudom magyarázni! Hinned kell nekem! - kérlelt, mellyel én mit sem törődtem. 

Belevesztem abba az édes, fekete örvénybe. Teljesen magával ragadott, hogy egész lényem átadva neki, egyé válhassak vele.

-Bűnhődnöd kell. - jelentettem ki lassan, nyugodtan, még mindig a sötétséget vizslatva.