Azorom

I.

A kocsma szinte teljesen kihalt volt. Ugyan már késő este volt. és hivatalosan bezárt, de két törzsvendég még mindig beszélgetett az éppen zárni készülő kocsmárossal, aki az aznapi vendégek után takarított. A két férfi a pult előtti székeken foglaltak helyet, mindkettő elött egy-egy jó nagy korsó sör volt. A kocsmáros éppen a pult mögötti polcot rendezgette.

Mindkét vendég hasonló ruhát viselt, egy-egy fehér, bár már igencsak koszos inget, valamit egy bő, sötétbarna, erős anyagú nadrágot, aminek lecsúszását az egyik válluk felett átvetett nadrághoz rögzített pánttal akadályozták meg. Mindkettőjük szürke kopott csizmát hordott. Ez az öltözködés béli hasonlóság nem a véletlennek volt köszönhető, hanem Grobának, aki a falu szabója és suszterja volt egy személyen.

Grobának, a betöltött állásainak köszönhetően mindig volt feladata. Mivel a környéken a mezőgazdaság igencsak elterjedt volt, ezért mindig akadt egy-két befoltozásra váró kabát, vagy javításra szoruló csizma. Azonban az ezekhez szükséges anyagokat errefelé igen nehéz volt beszerezni és nem is volt olcsó mulatság, így az erőforráshiány következtében arra kényszerült, hogy minél egyszerűbb és olcsóbb bőröket és kelméket használjon fel. Ennek volt köszönhető, hogy itt, Egresfalván, a legtöbb földműves hasonló ruhákban járt. Nem úgy a kocsmáros.

A csapos, aki nejével üzemeltette az ivót, egy kissé kövér, de mégis erőt sugárzó testalkatú, harcsabajszos férfi volt. A negyvenes éveiben járhatott. Szembogara kívül kék, belül zöld színű volt, ami az ő családjában igen gyakran előfordult, de mivel ez a genetikai tulajdonság Agorban egyáltalán nem fordult elő, így elég sokan megbámulták miatta, amit a kocsmáros bókként fogott fel.

Rőt haja szépen volt elfésülve, a bajszán is látszott, hogy törődik a külsejével. Ruhája egy pár barna cipőből, egy szintén barna vászonnadrágból, és egy fehér, itt-ott bor foltos ingből állt. Az utóbbira a piszok nem feltétlenül a hanyagsága miatt került oda, inkább pár túl jól szórakozó vendég véletlen műve volt.

A kocsma ugyan nem volt túl nagy, de egy zsákfaluban mint ez, tökéletesen megfelelt. A székek ütött-kopottak voltak, ahogyan az asztalok is. A pult is csak árnyéka volt régi önmagának, néhol egy-egy piros folt jelezte, hogy már jobb időket is megélt annakidején.

A helység falain gyertyák, mellettük pedig festmények voltak kiakasztva. Ugyan látszott rajtuk, hogy nem tapasztalt festő készítette őket, de a festéshez való érzék így is megnyilvánult rajtuk. A kocsmáros felesége művei voltak, mivel szabadidejét néha festegetéssel töltötte. A festék ugyan drága volt, de egyszer egy utazó járt a kocsmában, akivel a kocsmárosné szóba is elegyedett annak különös felszerelései miatt. Kiderült, hogy az illető egy művész, aki szereti maga elkészíteni a hozzávalókat a alkotásaihoz. Többségében szobrokat és faragványokat készített, de értett a festékek előállításához is, úgyhogy egy pár ingyen kupa sörért cserébe megosztott pár praktikát a kocsmárosnéval, aki az óta szinte minden héten fest valamit. Azt viszont meg kell hagyni, hogy a képei valóban egyre szebbek. Virágok, vízesések, Azoromról is festett. Sőt, még férjurát is megörökítette egy délutánon, aki nagyon büszkén akasztotta ki szinte tökéletes képmását a kocsmapult mögötti polc fölé.

- Ha tényleg Tasgall nyerné a következő tornát, akkó' má' ez lenne egyhuzamban a hatodik alkalom – morogta hosszú fekete bajusza alól az egyik vendég, aztán egy jókorát húzott a korsójából.

- Te szerencsétlen! Az már a nyolcadik alkalom lenne – javította ki a mellette ülő pofaszakállas, majd pedig ő is ivott a saját söréből. – Na és te mit gondolsz? – kérdezte a kocsmárostól, aki a pult túloldalán a korsókat és kupákat törölgette. – Szerinted ki fogja megnyerni az idei viadalt?