Csak boldog akartam lenni...

Vajon érdemes?..

Vajon érdemes néznem őt?
Szünetekben, órákon...
Vajon érdemes abban reménykednem hogy, bocsánatot kér és vissza jön?..
Nem hiszem...de még mindig várom..
Nem tudok mással lenni..
Egyszerűen képtelen vagyok rá.
A legrosszabb az egészben, hogy nem tudom az okát amiért szakított.
Lehet sosem szeretett...
Lehet csak ARRA pályázott...
Sosem fogom megtudni...
Így nagyon nehéz..
Az is lehet hogy a szülei nem engedték..
És ezért is nagyon nehéz elfelejteni..
Mindennap kínszenvedés, látni és nem odamenni hozzá beszélgetni, vagy csak rá mosolyogni...
Hiányzik.. Mindene..
De lehet nem is ő hiányzik, hanem az az érzés...
Mikor minden nap boldogan keltem fel és vártam, hogy suliba érve a karjaiba zárhasson és csókkal köszönthessen.
Lehet elkéne engedjem...
De ha el is engedem valahol mélyen örökre bennem fog élni az az érzés mikor vele voltam.
Ha majd érettségi után elválnak útjaink..
Vajon gondolni fogok rá?
És vajon ő gondolni fog rám?..
Legalább egy percre, mikor egymaga lesz és a kezébe veszi tőlem kapott karkötőjét, vagy pólóját....
Lehet, hogy csak álmodozom róla..
Lehet, hogy csak elkéne felejtenem...
Mindent...