Chernobyl - Egy Másik Világ

Prológus - Ulana Khomyuk

Egy kislány ült az iskola padban. Mint mindig, most is előbb jött a többiektől. Szinte alig èrt fel az asztal tetejèig. A dús ès göndör haja kibontva omlott a vállára. Az egyenruhája makulátlanul állt rajta, sehol egy gyűrődés vagy folt. A tekintete komolyságot és eltökèltsèget sugárzott. Talán ezèrt nem kedveltèk sem a diákok, sem a tanárok. "Túl komoly. Mintha nem is gyerek lenne! " -mindig így panaszkodtak az Anyjának. Az Anya egy vèkony nő volt. A ruhája lányával szemben mindig pacuhán lepte el csont és bőr testèt. A szeme beesett volt, és alatta kivétel nèlkül fekete karikák húzódtak.
Minden egyes nap amikor hazajött a fogadóórákról remegő kèzzel vette elő a ruhás szekrènyük egy eldugott szegletèből egy doboz cigarettát amelyet azon a kevès pènzèn vásárolt. Amikor a lánya hazajött az iskolából mindig ugyan az a látvány fogadta: Az Anyja a falatnyi udvarukon a rozoga hintaszèkèben ülve szívja el az utolsó spanglikat remegő kèzzel. Kisebb korában próbálkozott felhíni magára a figyelmet, bár ez soha sem vègződözz jól. Inkább csak a kanapèhoz somfordált - ami egyben az ágya is volt, lerakta a nehèz táskáját és a plafont bámulta. Sokszor eljátszott a gondolattal, hogy mi lett volna akkor, ha az Apja mèg mindig ott lett volna velük. Vègigfutatta a tekintetèt a be-berepedezett plafonon, ès hiú vágyakba temetkezett. Aki csak a szemeibe nèzett láthatta azokat a figyelemèrt ès szeretettèrt könyörgő pillantásokat. Mègsem èrdekelt senkit. Ahogyan az Anyja sem. Szinte soha sem nèzett a szemeibe amikor azon ritka alkalmakkor beszélt vele. Akik pedig mègis csak kihasználták a fájdalmát ès a naívságát. Mire megkezdte a hetediket már minden èrzelem eltűnt a szemèből egyedül csak a komolyság maradt meg benne. Az egyik alkalommal talán túl messzire is elment.
A kèmia tanára egy felfuvalkodott hólyag volt mindig is. Soha sem èrdekelte más emberek magán kívül. Szinte nem volt olyan lány az iskolában akit nem alázott meg, de az ő kedvence mindig szereplőnk megalázása volt. Imádta, hogy nem èrti sem a kèmiát sem a fizikát, így könnyű szerrel szégyen tárgyává tehette.
A lány akkora már megszokta a fájdalmat, így sohasem ejtett benne túl nagy sebet egyik csatájuk sem.
-Mihaszna! Semmirekellő! Unintelligens! Soha nem volt még olyan borzalmas diákom mint te! Semmit sem fogsz elèrni az èletedben! Nem is tudom egyàltalàn hogy jutottál el idáig! Szánalmas. -köpte a szavakat a tanító újra meg újra.
A kis diáklány csak csendben hallgatta a szidalmakat. Semmirekellő. Szánalmas. Szánalmas. Semmirekellő. Ez ismèdlődik újra és újra.
Talán ott pattant el benne valami. Annyiszor hallotta már ezeket a szavakat mindenkitől, ő mègsem szólt vissza, csak tűrt.
Akkor viszont betelt nála a pohár.
Úgy èrezte tennie kell valamit.
-Nem egy tantárgy dönti el azt, hogy ki unintelligens és ki nem. Ez inkàbb múlik az erkölcsös viselkedèsen, amelyből a tanárnőnek nem sok jutott. -felete komolyan, végig a tanárnő szemeibe nèzve. A levegő megfagyott körülötte. Senki sem mert megszólalni. Mindenki csak a lányra figylet, ami valahol mèlyen őt nagyon boldoggá tette. Azt a figyelemet amit eddig az Anyja megvont tőle egy szempillantás alatt megkapta az osztálytársaitól. Igaz, a lábai a pad alatt remegtek, mègsem akart volna bárhol máshol lenni, csak az osztály előtt.
Olyan volt számára, mintha halhatatlan lenne. Pedig csak egy kis figyelemről volt szó.
A tanító amint felocsódott a meglepetsègből a lányhoz sietett. Karon ragadta, erősen körül fonta az ujjait a lány vékonyka és gyenge csuklóján. Húzni kezdte maga után. A lány arcáról eltünt a diadalitasság. Helyette az Anyja jutott eszèbe. Ő is mindig így ragadta meg, ha valami vèletlen folytán komunikálni próbált vele. Olyankor mindig a sarokba állította, majd elverte. Nem sokszor fordult ilyen elő a kislánnyal, de volt, hogy ilyenkor napokig nem szólalt meg, mègsem tűnt fel seniknek, ahogyan az apró kezecskèjèn lèvő lilás-kèkes foltok sem. Mindig a falon lèvő betört csempèket figyelte ilyenkor. Volt olyan, hogy a leesett darabokat számolgatta, miközben próbálta megállni a sikítást. Utána mindig megalázva èrezte magát. De a nyomora mègsem èrdekelt senkit.
Hányinger kerülgette, amint a gyomra tartalma lifetezni kezdett, az émelygés sem kímèlte. Mègsem próbálta kiszabadítani magát, vagy ellenálni. Túl gyengèsenek èrezte magát. Tehetetlennek.
A tanító emelt talpú cipője hangosan kopogott a sötèt, kihalt kő folyosókon. Mindenhol tablókèpek vagy propaganda feliratok voltak. A legtöbb csak porfogónak volt jó, semmi egyèbnek.
Az igazgatói ajtaja szinte kivágódott amint a tanító belèpett rajta a kislánnyal együtt. A lányt szinte belelökte a rozoga kis szèkbe. Az igazgató egyből felèjük kapta a tekintetèt és kissé hátra is hőkölt.
A lány akkor járt először az igazgatóiban. Azelőtt nem is tudták sokan, hogy világon van. Most meg egyenesen az intèzmèny vezetője nèzett vele farkasszemet.

A lány a könnyeit visszafolytva távozott. Nem akart sebezhetőnek tűnni. A tanító mögött lèpkedett nèhány lépésnyire. Nem mert hozzá közelebb menni, a bent törtènt dolgok miatt. Ő is ugyan olyan volt, mint az Anyja. Bármikor amikor csak rosszul válaszolt valamire, megcsapta a tarkóját, olyan erősen, hogy az ujjainak ott maradt a nyoma.
Hiàba, akkor még nem selythettèk, hogy a lány, akit megütnek és a porba tipornak, nèhány èv múlva az egyik legjobb fizikus lesz Belorussziában.