Változás láncreakció (PUF - Áts/Nemecsek)

Változás láncreakció

Boka szinte soha nem szokta felhívni, így mikor megjelent a fiú neve a kijelzőn, biztosra vette, hogy valami gáz van. Amikor a főnöke üvöltött utána, hogy hova rohan, csak annyit kiabált vissza, élet-halál kérdésről van szó és muszáj elmennie. Taxiba ült, de a délutáni csúcsforgalomban csak az Erzsébet hídig jutott, onnantól be volt állva a rakpart. Feri kiszállt a kocsiból, hogy futva tegye meg a maradék távot, és lelkiismeretfurdalás nélkül lökdöste félre a fényképező turistákat. Utált futni, már égett a tüdeje meg szúrt az oldala, mire végre meglátta Ernőt.

A rakpart alsó lépcsőjén állt zsebre tett kézzel és semmibe meredő tekintettel. A Duna felől érkező szél belekapott szőke tincseibe, amelyek most aranyszínben pompáztak a lemenő nap fényében. Úgy állt ott, mint valami animekarakter, és Feri már várta, hogy a szél cseresznyevirágokat sodorjon a Gellérthegy felől, meg felhangozzon valami japán halandzsa a háttérben.

– Ernő –szólította meg lágyan.

Ernő hátrafordult. Égkék szemeiből patakokban folytak a könnyek, és az arcára kiült az értetlenség.

– Feri – nyögte erőtlenül, és máris Feri karjai közé vetette magát. Az utcazaj és a morajló Duna se tudta elnyomni Ernő kétségbeesett zokogását. Feri szorosan ölelte, hagyta, hagy sírjon, még akkor is, ha szörnyű volt hallgatni. Teltek a percek, remegés futott végig a lábán, és Feri vágyakozva nézett a lépcsőre.

– Ernő, üljünk le, jó? Nagyon remeg a lábam. Úgy érzem, mindjárt összeesem.

Feri széles terpeszben leült a lépcsőre, és a lábai közé húzta a barátját. Ernőnek csak akkor tűnt fel, hogy Feri is kapkodva veszi a levegőt és gyöngyözik a homloka.

– Te futottál idáig? – kérdezte a sírástól eltorzult hangon.

– Persze, hogy futottam! Boka felhívott, hogy kiborultál és sírva elrohantál. A GPS meg azt mutatta, hogy itt állsz a rakparton. Azt hittem, a Dunának mész, Ernő!

Persze erre Ernő még inkább elkezdett zokogni.

– Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni.

– Csitt! – mondta Feri gyengéden, és megpuszilgatta Ernő homlokát. – Most nem ez a fontos. Mondd el, mi történt. Boka nem mondott semmit a telefonba, csak hogy szükséged van rám.

Ernő szakadozva vette a levegőt, ahogy próbálta elfojtani a fel-feltörő sírását, az erőlködéstől lüktetni kezdett egy ér a halántékán. Ritkán sírt, de akkor jóformán kontrollálatlanul, Feri pedig türelmesen várt, egyik kezével lassú köröket írt le Ernő hátán, a másikkal a kezét fogta, és néha bátorítóan megszorította.

– Elmennek – mondta Ernő megtörten –, mindannyian. Valami külföldi menedzser hallotta őket múlt szombaton, és be akarja nevezni őket valami nemzetközi tehetségkutatóba. Ők lesznek a Paul Street Boys, vagy mi.

Feri hangosan felnevetett.

– Paul Street Boys? Elbaszott egy bandanév.

Ernő lehajtotta a fejét, és remegve folytatta. – Azt mondja, tuti nyerni fognak, mert kurva jók, és igaza van, mert hát tényleg azok.

– De ez végül is jó, nem? – próbálkozott Feri óvatosan. – Hiszen ezért küzdöttek már a kezdetek óta, nem?

– Világhírűek lesznek és szépen el fognak felejteni.

– Téged? Ugyan kérlek! Amikor Boka olyan öreg lesz, hogy arra se fog emlékezni, hogyan kell kitörölni a saját seggét, a te nevedet még akkor is tudni fogja.

Ernő megmozdult az ölelésében. Maga alá húzta a lábait, egész testével Feri felé fordult, és a nyakába fúrta az arcát. Egy pillanatra megdermedt, majd ismét felszakadt a torkából a zokogás.