Ördögi pillangó

Bevezető

Soha nem voltam az az ember, aki nappal él, de mióta mindent hátra hagytam ez a szenvedélyem csak még jobban elveszett. Nem tartom fontosnak a reggeli munkákat, mivel nincs egy gazdag hülye se, aki fényes nappal akarná magát kiütni, akármennyire is nézek ki jól az oldalán. A péntek esték mindig is a legjobb napok voltak arra a célra, hogy több ezer wont lopjak le mások számlájáról. Az ilyen fajta emberek szóvá se igazán teszik az ilyen fajta dolgokat. Mennyire furcsán jönne ki, ha egy nagy ember közölné, hogy egy kislány több ezer wont, vagy éppen dollárt lopott le a számlájukról, csak mert ők kidőltek a rengeteg piától.

Undorító, hogy néhány férfi mennyire elveszti a fejét pár szép combtól neccharisnyában és meztelen vállaktól. Kérdem én, ki a hibás, ha becsapják őket? Egyszer se fordult elő, hogy én kezdeményeztem volna beszélgetést, egy áldozattal se. Minden adandó alkalommal ők szóltak hozzám, vagy hívtak meg egy italra. Micsoda alfa hímek, nem? Mit meg nem tesznek egy nőért...

Nem várok sokat a mai naptól, mivel augusztus vége felé egyre üresebbek a hotelok bárjai, legyen Szöul bármelyik környékén. Csak valami buta férfit kell kifognom és a mai nap is be tudok húzni pár ezret. Ebből kiindulva nem túl rámenősen öltözök ki, mi több elég vissza fogadtan, de még is csinosan. Kevés ékszert aggatok magamra és pár perccel tíz után már indulásra készen állok, bár szerencsémre csupán a földszintre kell lemennem a bárba. Itt tényleg nem lesznek sokan, ami nem is baj. Holnap úgy is dobbantok innen, mert már napok óta itt gubbasztok és kezdek feltűnő lenni. Már ki is néztem a következő szállodát, pedig eléggé megszerettem ezt a helyet itt Hannam - Dong-ban. Túl jó volt a szobám és a kiszolgálás, de túl drága ahhoz, hogy tudjam normálisan finanszírozni, mi több kockázatos is lenne már maradni...

Lifttel megyek le a földszintre és indulok meg a szinte kihalt folyóson a kellemes bárig, ahonnan halk zene szól, bár nem az a fajta amit szeretek, viszont az italozáshoz tökéletes. Igaz, minimális alkoholt iszok mert nagyon nem bírom. Belépve az üvegajtón azonnal végig mérem a terepet és az egyik üres asztalt veszem célba. Jól van... Hárman vannak jelenleg, plusz a pultos. Meg is van a préda. Széles vállak, valamint sötét haj. Nem szeretem, ha valaki elfedi az arcát, de sajnos nem tudok mit tenni azzal, hogy maszk és mélyen az arcába húzott sapka van a fején. A ruha darabok rajta... Nem rossz. Pénzes, az egyszer biztos... Szerencsémre a bárpultnál ücsörög egyedül, így még időben állok meg, majd lépkedek a pultoshoz, aki kérdően pillant rám. Elő csalva a műkönnyeimet teszem a táskám a támaszkodó férfi mellé, majd halkan szívom meg az orrom. Figyelve a sminkemre kezdem gyenge mozdulatokkal törölgetni a szemeiket, majd mély levegőt veszek és csak azután szólalok meg, hogy észreveszem, nagyon is érdeklem.

- Kaphatnék egy zsebkendőt...? - a hangom azonnal elcsuklik a mondat végén és előre döntöm a fejem, hogy még pár könny cseppet erőltethessek ki magamból. Mire sikerül újabb könnyeket kicsikarni a szemeimből a zsebkendő már előttem hever a fekete márvány pulton. Nem szoktam sírni, szomorúságból soha. Tudom, hogy a műkönnyekre ugranak a hapsik. Nem tudom, hogy azért mert szeretnének uralkodni felettünk, hogy ők vigasztaljanak, vagy csak úgy. Valami hátulütője biztosan van. Tagadás se fér hozzá. - Köszönöm...

Azonnal az orromat kezdem törölgetni és megindulok az előre kinézett asztalhoz, amihez a bárpultnak háttal ülök le, hogy ne nagyon kelljen tovább erőltetnem a könnyeket. És most jön a várakozás, amit a világon mindennél jobban gyűlölök. Ilyenkor dől el, hogy sikeres volt-e a kis színjátékom, amit bevallok az egyik legjobban sikerült volt hetek óta. Büszke vagyok magamra. Nem sokat kérek, csak a bankkártyádat, de azt is csak kölcsönbe tíz percre. Ennek a hapsinak pár száz ezer meg se kottyanna, ne vicceljünk már. A dzsekije annyiba kerülhetett, mint a szállásom. Nem kell sajnálni, mert ha ide is jön ő is csak egy dolgot akar majd...

- Elnézést. - hallom meg a kellemesen csengő férfi hangot, de időm sincs felé fordulni, mert egy poharat az asztalra téve ül le velem szembe, így csak éppen sikerül a kezembe kapnom a már így is sminkes zsepit, hogy megtöröljem a száraz szemem. - Szabad egy pillanatra?

- Persze... - éreztem, hogy ide fog jönni, de hogy... turmixot hoz nekem. Ez idegen. Nem alkohol, bár ki tudja mit kért bele. - Mi a baj?

- Csak láttam, hogy nem vagy valami fényesen. - tolja feljebb a sapkáját, azonban amikor meglátom a szemeit hirtelen elakad a levegő és pár pillanatra megfeledkezek magamról. Csak nekem lehet ilyen piszok nagy mázlim, nem másnak. - Mi történt?

- Én csak... - kezdenék bele, de még előtte megszívom az orromat. Mit is kellene pontosan mondanom. Őt nem fogom tudni leitatni, hogy a fenébe is menne? Ennél csak okosabb Kim SeokJin. Valamit muszáj kitalálnom... - Most szakítottam a barátommal, aki itt is hagyott... - veszek mély levegőt és magam elé húzom a turmixot, majd kicsit iszok belőle. - Illetve fent a szobában.

- Oh... Komoly volt? Vagyis. Gondolom. - húzza le magáról óvatosan a maszkját, így elő villannak a telt, halvány vörös ajkai. Fent tartva az érdeklődését a kezeit az asztalon kezdi pihentetni és folyamatosan tartaná a szemkontaktust, ha nem a kézfejét bámulnám.

- Már jó ideje együtt voltunk. Miatta jöttem el a szüleimtől, de most... - veszek mély levegőt. - Teljesen magamra hagyott. - túrok a hajamba mire ő kicsit bólint, jelezve, hogy érti amit mondok.

- Akkor gondolom vissza mész a szüleidhez, nem?

- Jó is lenne, de már évek óta nem beszéltem a szüleimmel és eléggé rosszul váltunk el. Ők nem támogatták a kapcsolatunkat. És most fogalmam sincs mit csináljak. - kezdek újra hangos, szinte hisztérikus sírásba, mire ő nyugtatásképpen a kezeimért kap és azokat kezdi simogatni. - Nincs munkám... És holnap muszáj elmennem innen, de nem tudom hova. - nehezen lélegzek és a szabad kezemmel a poharat kezdem markolászni.

- Semennyi pénzed nincs? Legalább annyi, hogy keress valami olcsóbb helyet és keres munkát?

- Csak egy bőröndöm van, annyit hagyott itt nekem. Minden pénzügyi dolgot ő csinált. Fogalmam sincs mit fogok kezdeni magammal! - folytatom hangosan a zokogást és az asztalra dőlök. Ha legalább pár száz wonnal megszán már csak annak is nagyon örülök. Nem várok tőle nagy összeget, kétlem, hogy milliókkal a zsebében rohangálna...

- Ömm... Én... - kezd motyogásba és csak még jobban a kezemet szorongatja.

- Tudom... - emelem fel a fejem. - Sajnálom... Nem tudom mit képzeltem, hogy csak úgy... - törlöm meg a szemem és most először teremtek vele szemkontaktust mióta ide ült. - Nem akarlak a bajaimmal terhelni, Kim Seok Jin, igaz?

- Igen. - bólint aprót rezzenéstelen szemekkel. - Nagyon... szívesen segítenék neked.

- Tudom... de gondolom nem teheted... - húzom el a kezem tőle és lassan állok. - Vissza megyek a szobámba. Sajnálom, hogy raboltam az időd... - indulnék el, de megbillenve huppanok le a földre és túrom hátra a szőke tincseimet. A fejemhez emelve mind két kezem hunyom le a szemem, de ő már ugrik is oda hozzám, hogy talpra állítson. Gyengéden a karjaim alá nyúlva emel meg, hogy újra biztos lábakkal álljak a földön. - Bocsánat... Csak nem vagyok valami jól. Bevettem pár gyógyszert és...

- Nem szeretnélek ilyen állapotban magadra hagyni. A ma estét töltsd nálunk, aztán átbeszéljük a dolgokat, rendben... ömm...

- Yuna... - nézek egyenesen a szemébe. - Shin Yu Na...