Hét évvel ezelőtt, amikor még csak tíz éves voltam, még nem hittem volna, hogy egyszer én is beállok a csonka családúak sorába. Aztán mikor betöltöttem a tizenharmadik életévemet, apám úgy döntött, hogy tönkreteszi az életünket és nagy szerelmesen lelépett egy munkatársával.
Nincs testvérem, így csak én maradtam anyának. Nehezen, de átvészeltük életünk legrosszabb időszakát és tovább léptünk. Már normális dolog lett számomra, hogy csak ketten vagyunk anyával, de miután tizenöt éves lettem, az életem ismét gyökerestül megváltozott. Anyám összeismerkedett egy gazdag üzletemberrel, akivel rá két évre egybe is kelt.
Éppen a vér piros furgon hátsó ülésén trónoltam, miközben úton voltunk anyával a Harris család villájába. Életkedv nélkül néztem az ismeretlen tájat, ami előtt elsuhant az autónk. A fülhallgatómat a fülembe dugva elindítottam a kedvenc számaimat, ezzel kizárva a külvilágot. A mellettem lévő hátizsákomból előhalásztam a fehér spirál füzetemet és dalszövegeket írtam le, hallás után. Hiába írtam le fél oldalt, a vegyes gondolataim utat törtek maguknak...
Vajon hogy fogjuk magunkat érezni anyával az új otthonunkban? Milyen kapcsolatot fogok ápolni a mostoha apámmal?
Egyre inkább izgultam és jelenleg a zene sem volt túl megnyugtató, úgyhogy inkább leállítottam.
- Ki volt az? - érdeklődtem a táskámba pakolva, miután anya lerakta a telefont.
- Jeremy. Az érdekelte mikor érünk oda - nézett a visszapillantóba.
- Egyébként tényleg, mikor? - hajoltam ki a lehúzott ablakon, végig nézve a környéken, hátha meglátok egy böhöm nagy házat.
- Még kb. úgy tíz perc - sóhajtotta fáradtan anyu. Nem is csodálom, legalább úgy négy órája lehetünk úton. Épp a díszesebbnél díszesebb házakat néztem amik előtt elhaladtunk, mikor hirtelen megálltunk. Egy hatalmas, hófehér ház előtt parkoltunk le, amit szintén óriási, vasból kovácsolt kerítés vett körül.
A kocsi ajtót becsapva anyára néztem, aki egyszerűen képtelen volt abbahagyni a mosolygást. - Remélem jól fogod magad érezni, kislányom! - ölelt át szorosan.
- Én is anyu! - öleltem vissza. Azok után, hogy min ment keresztül, megérdemli, hogy most végre boldog legyen.
- Ja, és egyébként úgy tudom, hogy már Warren is itthon van, úgyhogy nem leszel egyedül - kapta fel a bőröndjét, majd elindult a kapu felé.
- Dejó... - dünnyögtem halkan. Ha még nem említettem volna, Warren az anyám új férjének a tizenkilenc éves fia. Eddig még egyszer sem láttam, mert az esküvő napján épp valami tanulmányi kiránduláson volt. Biztos valami magába roskadt kocka, aki egész nap a szobájában gubbaszt. De nem baj, legalább nem lesz vele gondom.
Rengeteg cuccunk volt, úgy mentünk mint a jól megpakolt öszvérek. Éppen azon voltam, hogy ne lépjek rá a saját lábamra, mikor hirtelen egy nagy ajtó csapódás kíséretében Jeremy jelent meg a kapuban. A középkorú férfi arcán hatalmas mosoly díszelgett, ahogy jött felénk. Végül anya lerakta a bőröndöket és Jeremy felé menve a nyakába borult. Meg kell hagyni, szimpatikus pasi és nagyon boldoggá teszi anyámat. Remélem ezen nem akar változtatni.
- Úgy örülök Carol! - nyomott egy puszit anya szájára. - Én is, köszönjük, hogy itt lehetünk! - mosolygott rá anya.
- Nincs mit köszönni, már egy család vagyunk! - kapott fel párat a bőröndjeinkből, miután engem is üdvözölt.
Már majdnem a bejáratnál voltunk, mikor ismét csapódott az ajtó. Tekintetem a hang irányába tévedt, majd elállt a lélegzetem.
- Az ki? - kérdeztem a szememet le sem véve a közeledő személyről.
- Warren. Édesanyád nem mondta, hogy itthon van? - nézett rám Jeremy. - Ömm...dee... - néztem furán. Mire is gondoltam az előbb? Hogy a mostoha tesóm egy otthon gubbasztó kocka. Aha. Hát ennek a teljes ellenkezője. Vagy százkilencven centi magas, fekete hajú és nagyon helyes.
- Sziasztok! - köszöntött minket mosolyogva, mikor odaért hozzánk. - Warren, ő itt Carol lánya, Erin - mutatott be neki Jeremy, mire Warren rám nézett.
- Szia - köszöntem neki.
- Szia - hajolt oda, majd két-két puszit nyomott az arcomra. - Várj, hadd segítsek! - vette ki a kezemből a táskáimat.
A bejáratig anya és Jeremy hátul beszélgettek, de köztem és Warren között hatalmas csend honolt, ami kezdett egyre kínosabb lenni.
- Hű... - tátottam el a számat, mikor bementünk az előtérbe. - Nagyon szép házatok van! - vettem le a dzsekimet.
Mivel nem jött válasz, Warren felé néztem, aki a mellkasomra bambult.
- Mi... - motyogta. - Jaaa, ja igen köszi - tért magához. - Remélem jól fogod itt magad érezni! - nézett a szemembe.
- Azt én is - bólogattam.
Miután levettük a cipőnket, anyáék is beértek.
- Warren, hoznál ki nekünk valami italt a kertbe? - nézett rá az apja.
A fiú szó nélkül megindult a konyha felé, én meg kimentem a kertbe. Anya és Jeremy egy kerti asztalnál üldögélt, úgyhogy csatlakoztam hozzájuk. Nem sokkal később Warren lerakott elénk négy pohár limonádét, majd ismét kezdetét vette a kínos csönd.
Úgy húsz perc után Jeremy észrevette, hogy mi csak hallgatunk.
- Warren, miért nem vezeted körbe Erint? Van mit megmutatni - meresztgette szemét a fiára, aki válaszképp bólintott, majd biccentett, hogy menjek vele. Nyolc szoba, edzőteremmel, szaunával és beltéri medencével. Plusz a kert. Egyszerűen elképesztő.
- És ez itt az én szobám - mutatott a fehér ajtóra befejezés képp. - Mielőtt bemegyünk, várnál itt egy kicsit? Kupit hagytam - vakarta meg a tarkóját, majd miután aprót bólintottam, bement a szobájába. Ezt nem tudom mire véljem. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy addig megnézem az én szobámat, ami a folyosó másik végén volt.
Mikor beléptem, tényleg nem tudtam hova legyek a nagy csodálkozástól. Vagy háromszor akkora mint a régi szobám. A gardrób óriási, és ugyanúgy az erkély is. Épp a fiókokat nyitogattam, mikor Warren konkrétan becsapódott az ajtón. Elég zilált volt és az arca is ki volt pirosodva. - Na, jöhetsz - mutatott a folyosóra, mire elég furán néztem rá, de végül bementünk.
Hát...nem pont erre számítottam. Azt hittem, hogy az a tipikus fiú szoba lesz, telis tele divatosabbnál divatosabb bútorokkal, de a valóság pont az elképzelésem ellentéte volt. Akárcsak Warren.
