Csepp a tengerben

Első fejezet

– Mi a terved a nyárra, Laney? – mosolygott rám a csomagjai közül Carrie. Nagy nehezen becipzáraztam a sporttáskámat. Az egyiket, az öt közül.
– Gondolom, majd a Hudson partján ücsörgök, és irigykedek az emberekre, mialatt te hajókázol az Atlanti-óceánon – vontam vállat. Carrie sajnálkozó pillantást vetett rám. Persze, nem ő tehet róla, hogy az apja hajóútra viszi egész nyárra, és így kizárt, hogy találkozzunk. Eredetileg Európába mentek volna, de csődöt jelentett Amerika legnagyobb légitársasága, amivel repültek volna. Az íróasztalomon lévő, mályvaszínű határidőnaplómat a kézitáskámba csúsztattam.
– Úgy értettem, mi lesz Tyler-rel? – sóhajtotta. Mielőtt válaszolhattam volna, félbeszakítottak minket.
– Basszus, ugye nem késtem el? – rontott be a szobába Blaire. Carrie és én az ajtó felé kaptuk a fejünket, ahogy a nővérem lihegve nekitámasztotta a hátát a falnak, és igyekezett visszafogni a lihegését. Egy piros-fehér virágos nyári ruhát viselt, napszemüveget, és hosszú, vöröses haja túlságosan tökéletesen állt ahhoz, hogy ne irigyeljem. Carrie újabb barna papírdobozt rakott az ágyára, és egy halom könyvet belepakolt.
– Nem hiszem, hogy el lehet késni egy kollégiumi kiköltözésről – jegyezte meg a szobatársam. Blaire gúnyos pillantással illette Carrie-t.
– Ó, Carrie, örülök, hogy látlak, csak nem felszedtél pár kilót? – a szobatársam, aki a legjobb barátnőm is egyben, megvetően rávigyorgott a nővéremre, és válasz nélkül hagyva őt, folytatta a pakolást. Blaire odajött hozzám, üdvözlésképpen átölelt, aztán adogatni kezdte a könyveket és a mappákat az ágyam melletti polcról.
– Anya hatalmas összejövetelt tervez a házassági évfordulójukra – magyarázta Blaire. – Tyler is eljön, ugye? – kérdezte, mire Carrie felszisszent, én meg igyekeztem magamban tartani a megjegyzéseimet.
– Nem, Tyler biztosan nem lesz ott – mondtam egyszerűen. Blaire a szemét forgatva nyújtott át egy újabb kupac könyvet.
– Ne mondd, hogy még mindig meg vagy rá sértődve.
– Az a pasi egy koronás vadbarom – szólalt meg Carrie. – Nem is értem, hogy járhattál vele két teljes éven át – csóválta a fejét.
– Megbocsáss, de épp a húgommal beszélgetek – morogta Blaire.
– A húgod is ugyanezt gondolja. Ezért dobta ki a srácot idejében – vette a vállára a sporttáskáját Carrie. Pont ekkor nyitott be az apukája, hogy még egy környi kartondobozt vigyen le a kocsihoz. – Nagyon vigyázz magadra a nyáron, oké? – lépett oda hozzám Carrie, és átölelt. – Mindig jelentkezz, és légyszi, akármit is beszél be neked a tesód, ne fogadd vissza Tyler-t! – súgta a fülembe. Erőtlenül bólintottam.
– Aztán nehogy valami óceániai csődörrel térj vissza ősszel! – kiáltottam utána, amikor ő már az ajtóban volt. Rám kacsintott, felkapta az utolsó kartondobozt, aztán még egyszer elköszönt tőlünk, és magunkra is hagyott minket a testvéremmel. Blaire kifújt egy adag levegőt.
– Te hogy bírod vele minden nap? Baromi idegesítő – grimaszolt, folytatva a pakolást.
– Igazából nem rosszabb nálad – húztam el a számat. Ami azt illeti, Blaire elkésett, ugyanis kábé mindent egyedül pakoltam össze, már csak a könyveim árválkodtak a polcomon, úgyhogy nem sokkal később már egy rakat csomaggal egyensúlyozva kecmeregtünk le az utcán parkoló kocsi felé.
Figyeltem a mellettem elsuhanó betonrengeteget, és azon gondolkodtam, hogy az elmúlt fél évben ki sem tettem a lábamat New York Cityből. Utoljára karácsonykor merészkedtem ki, de akkor is csak Rochesterig, oda, ahol felnőttem, és ahol a szüleim még most is élnek. Na jó, igazából egész életemben alig hagytam el a város közigazgatási területét. A tavalyi nyár nagyon különleges volt ilyen szempontból, akkor a (volt) barátom, Tyler családjához látogattunk, akik Virginiában élnek, és ennyi. Ezen kívül az elmúlt huszonegy évet New Yorkban, és a vonzáskörzetében töltöttem. Nem úgy, mint a nővérem.
Sosem beszél a munkájáról. Néha megemlít egy-egy nevet, de nem hagyja, hogy faggassuk, és nem is válaszol egyetlen kérdésünkre sem. Blaire még csak huszonnyolc éves, de ő az Államok egyik legfelkapottabb, legkeresettebb zenei menedzsere. Valamiért abba a csodás, szerencsés helyzetbe kerültem, hogy amikor kiköltöztem a Columbia Egyetemen lévő kollégiumi szobámból, felajánlotta, hogy eljön értem, és segít hazacipelni minden holmimat. Ez meglepett, de nem ellenkeztem. Jól esett azt hinni, hogy törődik velem, és szán rám némi időt. Nem voltunk rossz testvérek, de azért sokszor egyértelműsítette, hogy számára a munka az első, és pont. A huszonegyedik születésnapomon fel sem köszöntött, mert az egyik bandája valami irtó nagy koncertet adott a Madison Square Garden-ben, és rengeteg elintéznivalója volt azzal kapcsolatban. Nem vettem a szívemre, tulajdonképpen számítottam rá. Ahogy arra is, hogy anya még csak egy rosszalló pillantást sem vet rá emiatt. Blaire Gordon mindig mindent megtehet, a nemzetközi karrierjére hivatkozva.
– Szóval, tulajdonképpen miért is dobtad ki Tyler-t? Olyan dögös! – dobolt az ujjaival a kormányon Blaire, miközben lefékezett egy piros lámpánál.
– Egy idióta volt – fordítottam az arcomat az ablak felé. Épp egy cukrászda mellett álltunk. Élénk színek és vidám gyerekek voltak körülötte, közvetlenül mellette pedig egy fegyverüzlet. Viszlát, idilli látkép.
– Ugyan – horkantott fel Blaire. – Tuti, hogy nem volt idióta.
– Egyszer találkoztál vele – fontam össze magam előtt a karjaimat.
– Pont elég volt, hogy tudjam, milyen – sandított rám. – Jó emberismerő vagyok.
– Nem működött – vontam vállat. – Egyszerűen túl erőltetettnek éreztük. Nem csak én, ő is – tettem hozzá.
– Laney, az a srác úgy nézett ki, mint egy brit fotómodell – nyavalygott Blaire. Egek, mintha ő szakított volna vele.
– Felőlem akár egy kiköpött Ian Somerhalder is lehetett volna, ha nem vagyok belé szerelmes – feleltem.
– Ó, Ian egy főnyeremény – vigyorodott el Blaire. – Pár hónapja összefutottam vele egy rendezvényen, és...
– Oké, nem kell az orrom alá dörgölni – tettem fel a kezem. Ritka alkalmak egyike, amikor én állítom le a tesómat, hogy beszámoljon az élményeiről. Általában szeretem hallgatni, milyen klassz élete van, de most, hogy szakítottam a barátommal, a legjobb barátnőm két hónapig még csak egy kontinensen sem lesz velem, és egy keserű, magánnyal és unalommal teli nyár vár rám, amikor el kell döntenem, hogy milyen szakon tanulok tovább az egyetemen, nem álltam készen rá, hogy még az irigy énem is előbújjon. Pont elég látnom a csodás frizuráját.– Laney, a helyzet az, hogy szeretnék egy szívességet kérni – sóhajtotta Blaire. Aha, hát akkor mégsem őszinte testvéri szeretetből segített kiköltözni.