Csepp a tengerben

Negyedik fejezet

Kiapadtak a könnycsatornáim. Egyszerűen nem maradt több folyadék a testemben, amit vízzé lehetett volna alakítani, és az a szememen keresztül távozhatott volna.
A helyzet katasztrofális volt. Sőt, annál egy kicsit talán még rosszabb.
Könyörögtem a srácoknak, hogy ne szóljanak senkinek. Noah, Keith és Logan úgy helybenhagyták a fickót, hogy szerintem az életben többet nem vetemedik ilyesmire. Amikor ő feljelentéssel fenyegetőzött, Noah közölte vele, hogy én készen állok vallani ellene, úgyhogy ha jót akar magának, jó messzire elhúzza a belét onnan. Igaz, hogy még észhez sem tértem a történtektől, de Noah már bíróságra is elrángatott volna. Mindegy, a lényeg, hogy ezzel meggyőzte azt a faszt, hogy elhúzzon. Mi is így tettünk, Logan olyan lendülettel kanyarodott ki a parkolóból, hogy konkrétan felkenődtem az ablakra. Keith halkan megkérdezte, hogy szeretnék-e beszélgetni, de megráztam a fejemet, és a fülembe dugtam a fülhallgatómat. A dalok folyamatosan váltották egymást, én pedig a mellettünk elsuhanó tájat figyeltem. Annyira kimerültem, hogy el is aludtam, és amikor felébredtem, már messze jártunk...Nos, tulajdonképpen azt sem tudom, melyik város közelében történt mindez. Nem számított, el akartam felejteni, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehetséges. Leállítottam a zenét, és kivettem a fülest a fülemből. Csend honolt a kocsiban, Logan komótosan vezetett, Keith az ablakpárkányon dobolt az ujjaival, a hátsó ülésen, középen ezúttal Wayne ült, aki nagylelkűen vállalta a legkényelmetlenebb helyet helyettem, a másik ablaknál pedig Noah ücsörgött.
– Szia – mosolygott rám Wayne, elsőként ő szúrta ki, hogy felkeltem. Keith azonnal hátrafordult, Logan a visszapillantóból nézett rám, Noah pedig előrehajolt, hogy Wayne takarásából is rám lásson. Egyszerre volt borzasztó és kellemes érzés mindez. Kellemes volt, mert tisztán láttam a szemükben, hogy őszintén aggódnak miattam, holott alig egy napja ismerjük egymást. Ugyanakkor borzasztó is volt, hogy ilyen szörnyűségnek kellett történnie velem ahhoz, hogy bármiféle érzelmeket kiváltsak belőlük. – Hogy érzed magad? – váratlanul a kezem után nyúlt, de én még mindig irtóztam bárki érintésétől, ezért automatikusan elrántottam azt. Wayne lepillantott az ujjaimra, aztán újra rám nézett. Megpróbáltam válaszolni, de még nem álltam készen rá, hogy bármit is mondjak. Nem akartam hazudni nekik, de az igazság még nekem is túl fájdalmas volt, attól tartottam, hogy ha kimondom, csak ront a helyzeten.
– Beszéltünk Blaire-rel – mondta Keith, kicsavarodott derékkal. A nővérem neve hallatán megint rám tört a rossz érzés. Csalódást okoztam neki. Ki tudja, hogy a pincérnő mennyire lesz lojális... Elvégre, megkapta, amit akart, és valószínűleg többé nem találkozunk vele. Simán kiadhatja a fiúkat akármelyik magazinnak. – Azt kérte, hogy Kansas City-ből menj vissza New York-ba. Onnan már eltalálunk Los Angeles-be – magyarázta. Nem... Nem lehet. Nem mehetek haza.
– Ne – ráztam a fejem. – Nem akarok hazamenni – olyan halk volt a hangom, hogy még én is meglepődtem. Ha hazamegyek, mindent be kell vallanom a szüleimnek. Nem azért, mert annyira beszélni akarok róla, hanem mert észre fogják venni, hogy valami nem stimmel velem. És akkor pszichológushoz küldenek, sőt, ahogy anyát ismerem, felkutatja a férget. Bár, annyira talán mégsem lenne ez rossz. Ha börtönbe kerülne, esélytelen lenne, hogy bármikor, akárki mással ugyanezt megteszi. Nem gondolom, hogy Noah, Logan és Keith akciója után még egyszer megfordulna a fejében, de ki tudja, mi lesz évek múlva, amikor elfelejti ezt a mai napot... Abban viszont biztos voltam, hogy én soha, de soha az életben nem fogom elfelejteni. Beleégett a memóriámba, örökre. Ha most visszamegyek New York-ba, elvágom magam attól a lehetőségtől, hogy más környezetben, ezáltal pedig gyorsabban gyógyuljak. Otthon minden Tyler-re emlékeztet, abból pedig már egyenes az út a szexig és az erőszakoskodásig. Pszichológushoz pedig nagyon-nagyon nem akartam menni.
– Laney, szerintem is jobb lenne neked otthon. Biztonságban éreznéd magad – mondta lágy hangon Noah. Egyszer sem hallottam még így beszélni őt.
– Nem – tiltakoztam. – A szüleim azonnal észrevennék, hogy történt valami – erőt vettem magamon, és leküzdöttem az előtörni készülő könnycseppjeimet. – Nem akarom megbeszélni ezt sem velük, sem egy pszichológussal, akihez elküldenének. És – pillantottam rájuk. – mellettetek is biztonságban érzem magam – tettem hozzá. Eddig úgy tekintettem rájuk, mintha nekem kéne felügyelnem őket, és, bár két évvel idősebbek nálam, én lennék felelős értük. A történtek után azonban már úgy érzem, ők a megmentőim. A védelmezőim. Belegondolni sem merek, hogy mi történt volna, ha Noah nem ront ránk. Még mindig beleborzongtam a gondolatba. És továbbra is elképesztően mocskosnak éreztem az egész testemet, tetőtől talpig. Undorodtam magamtól. És minden férfitól. A srácok semmit sem szóltak, egyedül Keith vette a kezébe a telefonját, és tárcsázott valakit. A hívás hangereje elég magasra volt állítva, mert amikor Blaire felvette, azonnal meghallottam a hangját.
– Mi van vele? – tudakolta a nővérem, köszönés nélkül.
– Az előbb felébredt, de nem akar hazamenni – felelte Keith, miközben továbbra is kitekeredett derékkal nézett rám.
– Leszarom, nem marad veletek – jelentette ki Blaire. – Add oda neki a telefont! – kapta az utasítást Keith, mire ő felém nyújtotta a készüléket, kérdő tekintettel. Nagyot sóhajtva elvettem tőle, és a fülemhez emeltem.
– Szia – suttogtam elhaló hangon.
– Édesem – lágyult el a hangja. Szerintem még soha az életben nem szólított így. – Hogy érzed magad? Ugye megjegyezted a nevét, hogy később feljelenthessük?
– Nem tudom a nevét, és nem is érdekel – válaszoltam. – Csak el akarom felejteni mindezt – már amennyire lehetséges, tettem hozzá magamban. A legtöbb, amit várhatok, hogy halványulnak az emlékek. – Nem fogok hazamenni, Blaire, amíg Los Angeles-be nem érünk – közöltem.
– Egy ilyen eset után biztos, hogy négy srác közelében van a helyed? – kérdezte Blaire.
– Biztonságban érzem magam mellettük. Noah mentett meg – sütöttem le a szemem. Olyan elveszettnek és kiszolgáltatottnak éreztem magam.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, Laney – ellenkezett Blaire.
– Annyit kérek, hogy ne szólj anyáéknak, jó? – figyelmen kívül hagytam a nővérem akaratát. Eldöntöttem. A legkevésbé sem akarok most hazamenni.
– Tuti, hogy ezt akarod? – sóhajtotta Blaire.
– Tuti – bólintottam.
– Senkinek sem szólok. De tudd, hogy nagyon nem értek egyet ezzel! – váltott át lelkiismeret-ébresztő hangra.
– Köszönöm – már ki is nyomtam a hívást, és visszaadtam a telefont Keith-nek.
– Pár óra, és Kansas City-be érünk – tájékoztatott mindenkit Logan, a műszerfalra szerelt GPS-tartóban lévő telefonja képernyőjén húzkodva az ujját. – Egészen pontosan kettő.
– Nem vagy éhes? – hajolt előre Noah, felém intézve a kérdését. – Rengeteg kaját vettél indulás előtt – vigyorodott el. Értékeltem, hogy oldani próbálja a feszültséget, de ami bennem volt, azt senki sem tudta volna feloldani. Egy kiadós zuhanyra vártam, hogy a bőrömet megszabadítsam annak a szarzsáknak a szagától.
– Kösz, nem – ingattam a fejemet. Felnyitottam a telefonomat, és csak akkor láttam, hogy Carrie megint keresett, nyolc nem fogadott hívásom volt tőle. Úgy voltam vele, hogy mivel üzenetet nem küldött, annyira talán mégsem fontos, ezért ignoráltam.
– Laney, enned kell – kutakodott a padlón lévő kajás táskában Wayne. Kivett egy szendvicset, és felém nyújtotta. Ahogy megcsapott a szaga, rám tört az éhség, de hirtelen megéreztem magamon a fickó izzadt tenyerét, és minden étvágyam egy csapásra a múlté lett.
– Tényleg nem kell – fintorogtam. Wayne tanácstalanul Noah-ra pillantott, aki csak fájdalmas arckifejezéssel fürkészett engem. Nos, legalább arra jó volt mindez, hogy közelebb hozta egymáshoz őket. Öröm az ürömben, vagy mi.
– Szeretnénk elcserélni a szobákat – lépett oda a recepciós pulthoz Logan, szigorúan sapkában és napszemüvegben. Wayne, Noah, Keith és én kicsit arrébb ácsorogtunk, a csomagokkal. Mint kiderült, Kansas City-ben úgy foglalt szállást Blaire, hogy három kétágyast kapjunk, amikor pedig a srácok megkérdezték, hogy rendben lesz-e, hogy én egyedül alszom, akármennyire messze is kellett merészkednem a komfortzónámtól, bevallottam nekik, hogy nem, igazából nagyon nem lenne rendben. Folyamatosan magamon éreztem a fickó érintését, és attól tartottam, hogy egyedül megbolondulnék. – Egy lakosztály megfelelne – mondta Logan, mire a középkorú férfi szorgosan kutakodott a gépben. Nagyobb bajom is volt ennél, de ezúttal nyugodt voltam, hogy a személyzet nem ismeri fel a fiúkat.
– Sajnálom, de minden lakosztályunk foglalt, főszezon van – csóválta a fejét a férfi. – Ez a három szoba az utolsó szabad szállásunk – pillantott fel a gépből. Logan megköszönte, ellökte magát a pulttól, és visszajött hozzánk. Nem kellett magyarázkodnia, mindent hallottunk.
– Majd én alszom egyedül – ajánlotta fel Logan. – Laney, te meg válassz, hogy ki legyen veled egy szobában – javasolta. Igazából teljesen mindegy volt. Azt akartam, hogy valamelyikük mellettem legyen.
– Én alszom veled, Laney – kapta fel a táskáját Noah. – Már úgyis láttalak meztelenül – még kacsintott is egyet. Leküzdhetetlen hányinger tört rám, ahogy Noah kiejtette a száján a „meztelen" szót. Oké, Laney, ideje megemberelni magadat! Még akkor is, ha konkrétan hányinger gyötör a saját tested gondolatától. A fiúk mérgesen pillantottak Noah-ra.
– Talán inkább nekem kéne vele aludnom – szólalt meg Wayne. – Én nem dobok be ilyen poénokat – vetett egy gyors pillantást Noah-ra. Attól tartottam, hogy most ezek ketten egymásnak esnek, de Noah végül hitetlenül elröhögte magát, és megindult a lift irányába.
– Akkor, ez eldőlt – konstatálta Logan, majd ő is felkapta a saját cuccát a földről, és követte Noah-t.
– Felviszem a táskádat – mosolygott rám Keith, és erőlködés nélkül magára kapta az én holmimat is. Ő is csatlakozott Noah-hoz és Logan-hez a liftben.
– Mehetünk? – lépett mellém Wayne. Egy nappal ezelőtt a térdem kocsonyává változott volna hasonló helyzetben. Egy nappal ezelőtt reszketve vártam volna, hogy mikor csókol már meg, mikor mond valami félreérthetőt, mikor közeledik felém. Egy nappal ezelőtt nyitott lettem volna bármire, vele kapcsolatban. De egy nappal ezelőtt nem esett nekem egy női mosdóban egy undorító idegen, és Wayne nem dugott meg egy pincérnőt sem egy útszéli étterem raktárjában. Basszus, hogy mennyi minden tud változni egy nap alatt! Wayne bizonytalanul a kezemért nyúlt, és én annyira a gondolataimba voltam merülve, hogy csak akkor eszméltem fel, amikor már össze voltak kulcsolva az ujjaink. Nem. Nem lehet. Kihúztam a kezemet az övéből. – Sajnálom, csak azt hittem... – vakarta meg a tarkóját, mire én a fejemet ráztam.
– Nem a te hibád – sóhajtottam. – Menjünk – indultam el, ő pedig követett. Nem ugyanazzal a lifttel mentünk fel, mint a többiek, de a folyosón összefutottunk. Ez a szálloda nagyon hasonlított a chicago-ihoz, ezúttal azonban három egymás melletti szobát kaptunk, saját fürdőszobával. Keith és Noah foglaltak el egyet, Logan került középre, Wayne és én pedig a harmadik szobát kaptuk. Logan kiosztotta a kulcsokat, Keith átadta nekem a táskámat, jó éjszakát kívántunk egymásnak, aztán mindenki visszavonult, tekintve, hogy már este tíz volt, és mindannyian szörnyen kimerültünk.
Wayne kinyitotta az ajtót, és be is csukta mögöttem, mialatt én ledobtam a táskámat az egyik egyszemélyes ágyra. A mozdulataim rutinszerűek voltak, semmi élet nem volt bennem. – Lezuhanyozom – biccentettem a fürdőszoba felé, mire Wayne bólintott, és ő is lepakolt. Kivettem a táskámból a naplómat, egy tollat, a pizsamának használt pólómat, és a nesszeszeremet, aztán bezárkóztam a fürdőbe. Lerogytam a hideg kőre, és sírni kezdtem. Annyira bőgtem, hogy már-már levegőt is elfelejtettem venni.
– Laney? – kopogtatott be Wayne. – Laney, nyisd ki az ajtót! – dörömbölt.
– Jól vagyok – szipogtam.
– A nagy büdös francokat vagy jól – érkezett a válasz. – És nincs is ezzel semmi baj. De engedd, hogy segítsek! – kérte. – Engedj be!
– Nem tudsz segíteni – töröltem le a könnyeimet. – Senki sem tud.
– Laney, be kell engedned, különben betöröm az ajtót – mondta. Megmagyarázhatatlan vágyat éreztem arra, hogy mellettem legyen valaki, és hát a sors Wayne Peterson-t küldte, mégis ki vagyok én, hogy ellenkezzek? Felnyúltam a kilincshez, és kinyitottam az ajtót. Wayne konkrétan beesett a helyiségbe, és lekuporodott velem szembe. Láttam, hogy a térdem felé indul a keze, de az utolsó pillanatban visszahúzta azt. – Nem baj, ha most rosszul érzed magad – suttogta.
– Én nem rosszul érzem magam – csattantam fel sírva. – Én hasztalannak érzem magam. Egy rakás szarnak. Undorítónak. Azért mászott rám, mert túl kihívó ruha volt rajtam – rángattam meg magamon a felsőmet. Wayne eltátotta a száját.
– Te komolyan ezt gondolod? – kérdezte döbbenten. – Azt hiszed, hogy a te hibád? – amikor nem válaszoltam, megfogta a kezemet. Ezúttal nem húzódtam el tőle. – Egyáltalán nem kihívó rajtad a ruha, Laney, de ha még véletlenül az is lenne, akkor sem lenne joga senkinek az égvilágon azt tenni veled, amit az a rohadt féreg tett. Senkinek nincs joga úgy bánni akár veled, akár bármelyik nővel, mint egy darab hússal. Még csak a gondolatát is űzd ki a fejedből, hogy te vagy a felelős, hallod? – óvatosan felemelte az államat, hogy a szemébe nézzek. – Nem a te hibád volt, Laney – mondta halkan, mégis erőteljesen. Újbóli síróroham tört rám, Wayne pedig gondolkodás nélkül az ölébe húzott. Átkarolta a derekamat, miközben én a vállára hajtottam a fejemet. Ő az egyik kezével a hajamat simogatta, a másikkal a derekamat tartotta, és amikor nem megnyugtató szavakat suttogott a fülembe, megpuszilta a homlokomat. Eleinte nagyon óvatosan, szinte észrevétlenül tette mindezt, de amikor nem tiltakoztam, folytatta. A testem nem ellenkezett, bár azt hittem, soha többé nem leszek képes érintkezni egyetlen férfival sem, Wayne közelsége nem csak megnyugtatott, de egyenesen jól esett. Mintha ő lenne a gyógyszer minden bajomra. Úgy kapaszkodtam belé, mintha csak ő tartana szilárdan egy szakadék szélén. Talán így is volt.
– Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok – suttogtam. A sötétben feküdtünk az ágyamon. Wayne itt is ugyanúgy magához ölelt, mint a fürdőszoba hideg kövén. Az, hogy emberesen kisírtam magam (mégiscsak volt még néhány kihasználatlan könnycseppem), aztán pedig majdnem másfél órán át folyattam magamra a forró vizet a zuhany alatt, valamelyest javítottak a helyzeten. Úgy éreztem, hogy a víz lemosta rólam a mocskot, amit az a köcsög rám tapasztott.
– Ne viccelj – újabb puszi a homlokomra. Szinte percenként kaptam egyet.
– Miért törődtök velem ennyit? – tápászkodtam fel, csak annyira, hogy szembe kerüljek Wayne-nel. Igaz, hogy semmit sem láttam belőle, mert már éjjel egy óra volt, és egyetlen lámpa sem égett a szobában, de mindegy. – Te miért törődsz velem ennyit? – helyesbítettem.
– Indoklást vársz, azon kívül, ami a büfében történt? – kérdezett vissza Wayne, miközben felkapcsolta a kislámpát a kettőnk ágya között lévő éjjeliszekrényen. Akármi is ment végbe ma, Wayne Peterson félmeztelen teste néhány centire az enyémtől, még mindig felborította a szívritmusomat. Ez azért némileg megnyugtatott, talán mégsem nyomorította meg örökké az érzelmi életemet az a disznó.
– Blaire miatt van? – ráncoltam a homlokomat. Wayne egy pillanatra lesápadt, de hamar visszatért a színe, és értetlenül meredt rám. – Mert a húga vagyok. Nyilván némi felelősséget érzel irántam.
– Ennek semmi köze Blaire-hez. Már nekünk sincs közünk hozzá – húzta el a száját. Ekkor eszembe jutott, hogy lényegében azért furikázunk most, mert a tesóm újra összeboronálja a bandát, amiről ők persze nem tudnak. Bűntudat tört rám, hogy ők négyen mindenben segítenek és támogatnak engem a történtek után, én pedig titkolózom előlük egy ilyen jelentőségű dologgal kapcsolatban.
– Milyen volt a pincérnő? – gyors témaváltás, szép volt, Laney. A kérdésemen Wayne is meglepődött.
– Nem hiszem, hogy erről kéne beszélgetnünk – csóválta a fejét.
– Valami más ötlet? – billentettem oldalra a fejemet.
– Mesélj a barátodról – javasolta. Azonnal beugrott, hogy Tyler is egy pincérnővel felejtett el engem. Ezek a pincérnők...
– Nincs sok mondanivalóm róla – vontam vállat, miközben törökülésbe helyezkedtem, és piszkálgatni kezdtem a lepedő szélét.
– Hol találkoztatok? – érdeklődött Wayne. Hátradőlt, és jobb kezét a feje alá tette, úgy figyelt. Tökéletesen kirajzolódtak az izmai.
– A kollégiumban – feleltem. – Baromi klisés – grimaszoltam. – de lényegében összeütköztünk, amikor csomó cucc volt a kezemben, és mindent elejtettem – magyaráztam, de azonnal elöntött a hányinger, mert lelki szemeim előtt megjelent az az undorító pocája, ahogy beleszaladok az étterem ajtajában.
– Jól vagy? – ragadta meg a karomat aggodalmas arccal Wayne. Elfojtottam a sírást, és bólintottam. Hirtelen késztetést éreztem, hogy az egész történteket elmondjam neki, az elejétől a végéig. Egyértelmű jele annak, hogy a régi, gátlásos és elfojtós Laney Gordon a múlté.
– Beszaladtam pisilni, és amikor kijöttem a mosdóból, a barátnőd közölte, hogy vennem kell valamit, amiért használtam a WC-t – kezdtem. Wayne nem szakított félbe, azonnal tudta, miről beszélek. – Mondtam neki, hogy szólok nektek, és ott ebédelünk mindannyian, de nem engedett ki, amíg nem vettem valamit. Kértem egy üveg vizet, és az erőszakossága miatt le akartalak beszélni titeket arról, hogy ott együnk. Pont kiléptem volna az ajtón, amikor nekimentem annak a rohadéknak – vékony vonallá préseltem össze az ajkaimat. Wayne lehunyta a szemét.
– Aztán jöttünk mi, és mindenáron ott akartunk kajálni – vette át a szót.
– Pont mellettük ültünk – folytattam. – Ott nem tűnt fel, de már emlékszem, hogy végig éreztem a szagát – fintorogtam.
– Várj csak – hajolt előre Wayne. – Ha már használtad a mosdót, mit kerestél ott nem sokkal később? – na igen, a másik jó sztori. Úgy voltam vele, hogy már minden mindegy. Kis híján megerőszakoltak, a létező összes önbecsülésem a múlté, ennél rosszabb úgysem lehet.
– Nem bírtam volna farkasszemet nézni azzal az ajtóval, ami mögött te és a pincérnő... – elharaptam a mondat végét, Wayne pedig felült.
– Azért mentél be a mosdóba, mert zavart, hogy mit csinálok azzal a csajjal? – fogta meg a kezemet. Elidőzött a pillantásom összefonódó ujjainkon, aztán felemeltem a fejemet, és mélyen Wayne szemébe nézve bólintottam. Akkorát sóhajtott, hogy megemelkedett a tető felettünk. Magához húzott, de ezúttal rendesen ölelt át, és én is átkaroltam őt. – Nem feküdtem le vele – suttogta a hajamba. Eltoltam magamtól egy kissé, és zavartan pislogtam. – Biztos hallani akarod a részleteket? – ráncolta a homlokát.
– Csak ami publikus – bólintottam.
– Egyikünknél sem volt gumi, és én nem kockáztatok – jelentette ki. – Szóval, kevesebbel kellett beérnie.
– Tartani fogja a száját? – kérdeztem.
– Nekem megígérte – felelte Wayne. – Az más kérdés, hogy mennyire lehet hinni neki. Hamarosan kiderül – megkönnyebbülés járta végig a testemet. Wayne mégsem szexelt abban a raktárban azzal a csajjal. Egek, hisz nemrég kis híján megerőszakoltak, mégis miért érdekel engem ennyire Wayne szexuális élete? Semmi közöm hozzá!
– Oké, bocs, hogy rákérdeztem – ráztam a fejemet, totál elvörösödve. A tenyerembe temettem az arcomat, de Wayne gyengéden elhúzta a kezemet a szemem elől.
– Te más vagy, Laney – mondta halkan.
– Tessék? – lepődtem meg.
– Azért törődünk veled ennyit, mert más vagy, mint azok a lányok, akiket eddig ismertünk – magyarázta. – Te nem ájultál el tőlünk az első percben – aha, kivéve, hogy féltékeny voltam a húgodra, de mindegy. – Nem játszottad meg magad. Őszinte voltál velünk, amire egyáltalán nem volt példa az elmúlt hat évben, amióta megalakult a banda.
– Azért barátkoztak veletek, mert híresek voltatok? – tátottam el a számat. Wayne vállat vont.
– Vagy mert közelebb akartak kerülni más hírességekhez. Csak egymásban bízhattunk – mosolyodott el keserűen.
– Akkor mégis mi történt veletek? – bukott ki belőlem, mielőtt átgondolhattam volna. – Szinte már egymásra sem bírtok nézni Noah-val – fokoztam, mert hát ha már beletenyereltem, akkor csináljam rendesen.
– Az egy hosszú és unalmas történet – legyintett. Újabb ködösítés, persze. – És későre jár – pillantott a szoba falára szerelt órára. – Holnap kilencórányi kocsikázás vár ránk Denverig. Aludnunk kéne – mondta.
– Igazad van – bólintottam, belátva, hogy most sem leszek okosabb a konfliktust illetően. Wayne felállt, és megkerülve az ágyamat, leült a sajátjára. Lefeküdtem, betakaróztam, lehunytam a szemem, és igyekeztem lelki szemeim elől elhessegetni annak a fickónak az arcát. Bár nehéz volt, megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy egyre halványul előttem a képe.
– Jó éjt, Laney – mondta fojtott hangon Wayne.
– Jó éjszakát, Wayne – válaszoltam csendesen. Ahogy leoltotta a kisvillanyt, hozzátettem: – Köszönöm.