Súlytalanul

1.

Lebegek... Tengődöm a semmiben ⛱

Megőrít a világ monotonitása. Mindíg ugyanaz történik, nem változik semmi. Nem lesz sem jobb, sem rosszabb.

Az emberek nem változnak, mindenkiben ott lapul az az ismerős gúny, utálat, és önzés. Minden formájában.

Egyedül lépkedtem a közeledő vonat felé, amely minden egyes nap ugyanoda vitt.

El foglaltam egy helyet, ahol nem ült senki, és akkor vettem észre hogy nem messze ül tőlem egy szőke srác... 19 éves lehetett a kinézete alapján, hasonlóan hozzám, magába burkolózva zenét hallgatott.

Valamiért megfogott a stílusa, pedig nem volt benne semmi különös, a sokak által közkedvelt szakadt farmert hordta és egy sötét kabátot, ami miatt több ruhadarabot nem is láthattam.

Valahogy megérezhette hogy figyeltem, mert hirtelen rámkapta a tekintetét..

Nem tudtam elfordulni.. A zöldeskék szemeivel mintha marasztalni tudott volna engem, és csak a kezdeti sokk után vettem észre hogy mosolyog rajtam..

Hát persze - gondoltam - biztos sok lány bámulja meg, valószínüleg már hozzá van szokva.

Viszont valami nem volt rendben... Az a mosoly nem volt vidám, mintha gondolatban könnyezett volna.

Miközben az ablakon bámultam kifelé, továbbra is éreztem a tekintetét, arra gondoltam hogy az előbb csak rosszul láttam valamit, és a saját érzéseimet tükröztem az arcára.

Egész nap ezen gondolkoztam.. Meg kell tudnom hogy ki ő. Nem tudom hogy miért, de tudni akarom hogy milyen lehet.

Az iskolában is végigkérdeztem mindenkit, mintha csak az egyik ismerősömnek kellene, aki bele van bolondulva, persze ezt csak páran hitték el.

Senki nem tudott semmit, amitől egyre több kétségem lett. Lehet hogy csak látogatóba jött ide valakihez, ezért nem ismeri senki... Vagy egyszerűen más az ismeretségi köre.

Agyilag kifacsarva ballagtam a hazafelé tartó vonatom hoz hogy végre magamba és a zenébe merülve kikapcsolhassam magam legalább egy pillanatra.

Kerestem a megfelelő, üres helyet, de mindeközben sajnos ismerősbe botlottam... Nagyszerű.

-Sziaa - Köszönt kedvesen - Ülj le nyugodtan!

Rámosolyogtam, mert azért csak nem leszek olyan bunkó hogy elmenjek onnan, őt még viszonylag bírom is.

-Szia, köszönöm. - lepakoltam, elhelyezkedtem és meglepő módon még örültem is hogy találkoztam vele, rég nem láttam. -Hogy vagy mostanában?

-Oo Hel el sem hinnéd, összejöttem Jake-el! - kezdett bele boldogan a hosszú, nagyon hosszú meséjébe, amit nem is bántam, imádtam hallgatni ahogy érzelmekkel telve elmeséli hogy mi történt vele.

Kb negyed óra múlva végzett is vele, és csillogó szemekkel nézett rám, de már tudtam mi jön..

-Na és neked van valaki? - kérdez rá sejtelmesen.

-Hát nekem nin... - kicsapódott a vonat ajtaja, és a névtelen srác sétált be rajta. Körülnézett de sehol nem látott helyet, csak mellettünk volt két üres.

Felénk tartott és én megdermedtem, ezt bizonyára Eve is észrevette mert elkezdett rajtam nevetni, eközben odaért hozzánk a már el evezett "névtelen srác" és a reszelő hangján megkérdezte hogy szabad-e a hely.

-Persze, ülj le nyugodtan! - vigyorgott az én leggonoszabb barátnőm, miközben elpakolt mellőlem, így jelezve hogy oda üljön..

Rávillantottam dühös tekintetem Eve-re ezzel jelezve hogy mennyire utálom most. Persze ő is tudta hogy ez egy nagyon rövid pillanatig tart.

Úgy éreztem hogy nehezen kapok levegőt, nagyon feszült lettem, nem tudtam mit csináljak, így hát elővettem a telefonom és megírtam Eve-nek hogy többet nem ülök mellé.

- Ugyan már Helena Johnson! Ne haragudj már rám! - éreztem hogy elpirosodtam, tudtam hogy direkt mondta a teljes nevem, és biztos voltam benne hogy ezt nem csak én sejtem..

Szerencsére közeledtünk az én leszálló helyemhez helyemhez, így nem kellett életem legkínosabb élményét tovább húzni.
Elkezdtem öltözködni, de nem csak én...

Magamban puffogva siettem el onnan jó messzire. Nem lehet igaz hogy ő is itt száll le...

Amennyire gyorsan csak tudtam leszálltam és hátra sem néztem, úgy sétáltam haza.