P R O L O G U E

2.6K 134 15
                                    


2010
MELANIE

Hallottam az ürességet

Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.

Hallottam az ürességet. Minden sóhaj visszhangzott. A szemem káprázott a felvillanó képektől. Groteszkek voltak. Nem volt kivehető alakjuk. Hallottam a színeket, amik a szemem átverték. Üres voltam. Mentes minden gondolattól, emléktől, jövőképtől. Lehettem volna valaki, de olyan egyszerűnek tűnt elengedni mindent és elveszni. Lesüllyedni, aztán felemelkedni. Zuhanórepülésből az utolsó másodpercben elkezdeni felfelé repülni. A testem minden egyes porcikája bizsergett. Tele voltam adrenalinnal. Mintha repülnék. Csak a menetszél hiányzott.

A kanapén józanodtam és esküdöztem, hogy tízes skálán nincs olyan fokozat, ami kifejezné, hogy mennyire kibaszottul hasogatott a fejem.

- Jarvis, TV-t ki  - motyogtam összepréselve a szemeim, hátra hajtva a fejem a kanapé támlájára.

- Ahogy óhajtja hölgyem - válaszolt a megszokott robothangon.

Csönd lett, de nem éreztem a megváltást. Hiába vágytam rá egy pillanattal ezelőtt mindennél jobban most csak frusztrált; mindennél jobban. Már kiáltottam volna Jarvisnak, hogy még is kapcsolja vissza a TV-t, de mielőtt megtehettem volna megszólalt a csengőhangom. Fájdalmasan hangos volt, irritálta a fülem. A szemeimet összeszorítva hajoltam előre és nagy nehezen az ujjam végével megszereztem az asztalról a még mindig vinnyogó eszközt.

- Szia Cole... - köszöntem kábán - örülök, hogy élsz még... - kezdtem, de a mondat feléig sem jutottam el mert egy élces női hang félbe szakított.

- Melanie Stark? - nem rémlett, hogy hallottam volna korábban a hangot, de túlságosan is másnapos voltam ahhoz, hogy egyáltalán megpróbáljak erőfeszítést tenni annak érdekében, hogy felidézzek egy talán nem is létező emléket.

- Igen, - nyögtem - én vagyok az - morogtam rekedtesen.

- Ismerte Cole Denvert? - szegezte nekem a kérdést tárgyilagosan mintha csak az Euler-szám deriváltjáról kérdezett volna.

- Ja... - biccentettem ásítva egyet - a kedvenc dílerem - tettem hozzá fejben, és mintha egy pillanat alatt józanodtam volna ki zökkentem vissza a valóságba ahogyan elkapott egy rossz előérzet. Valami baj van.

- Ma reggel holtan találták a lakásán - ugyan olyan monoton, tárgyilagos volt a hang, mint azelőtt. Ez pedig barátaim, nem egy olyan információ, ami, ha váratlanul éri az embert, az kezelni tudja. Pláne nem egy olyan, amivel beállva megbirkózik. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kettő kerek másodperccel később a telefonom, nem csattant hangosan a földön. Ez nem jó. Ez kibaszottul nem jó.

𝐖𝐢𝐧𝐠𝐬 | 𝐀𝐦𝐞𝐫𝐢𝐤𝐚 𝐊𝐚𝐩𝐢𝐭𝐚́𝐧𝐲Where stories live. Discover now