ÁLOMBÓL VALÓSÁG LEHET?

Untitled Part 1

Íme a meglepetés. Fogadjátok szeretettel. 

ÁLOMBÓL VALÓSÁG LEHET?

Egy lovas kocsi hátulján utazom, mint már oly sokszor életem során. Ken vagyok, egy fiú, aki születése óta csupán egy megtűrt valaki. Hibásan születtem. Apámon kívül nem kellettem senkinek. Anyám megszökött tőlünk, amikor én csecsemő voltam. Eleinte apám mondogatta, hogy vissza fog jönni hozzám, de már elég nagy vagyok, hogy tudjam, soha nem fogom őt látni. Talán nem is akarom. Hibásan születtem, egy testi rendellenesség, ami mások számára elfogadhatatlan. Én már korán elfogadtam, és apám is ilyennek szeret, mert egyedül ő az, aki nem utálkozva néz rám, mindent elkövet, hogy nekem jó legyen. Úgy kezel, mintha a hibám nem is lenne. Évek óta úgy tesz mindent, hogy jó legyen, és teljes embernek érezhessem magam. Most is egy vásárról térünk vissza az otthonunkba. Időnként beszerző körútra indulunk. A birtokon sok mindent megtermeltünk, de valamit csak ilyenkor tudunk beszerezni.

- Apa képzeld, ismét ugyan azt álmodtam, mint régen. – szólok apámhoz, aki a gyeplőt kezében tartva figyeli a lovakat.

- A fiúról, aki az álombéli barátod lett, amikor kicsiként álmodtál?

- Igen. Akiről olyan sokat meséltem. Kicsi gyerekként szinte minden este eljött, és vigyázott rám álmomban.

- És most mi szerepelt az álmodban Ken?

- Azt, hogy Con megígérte nekem, vigyázni fog rám, de nem csak álmomban. Igencsak furcsa volt. Olyan érzésem van, minta egy jóslat lett volna.

- Úgy érted fiam, mintha megvalósulhatna?

- Butaságnak hangzik, de igen.

- Akkor higgy az álmodnak, hagyd megvalósulni.

- Lehetséges? – kérdezem apámat, aki válasz helyett a hajamat borzolja össze.

- Minden lehetséges fiam.

Apám szavain gondolkoztam. A biztatásán, hogy az álom igen is valóra válhat. De hogyan? A gondolataim annyira lefoglaltak, hogy nem figyeltem az idő múlását, és azt sem merre járunk. Talán el is bóbiskoltam, amikor hangokra lettem figyelmes. Parancsoló, szitkozódó szavak jutottak el a tudatomig. Szememet kinyitva a hang irányába fordultam, amikor megláttam a kocsink mellett elhaladó embercsoportot, azt hittem ismét álmodom.

- Apa állj meg kérlek!

- Miért fiam? – kérdezte és már állított is meg a lovakat.

- Azt mondtad, hogy az álom valóban megvalósulhat igaz? – néztem rá a válaszára várva.

- Igen fiam, megvalósulhat.

- Akkor kérlek, hozd ide nekem Cont. Ott van. – mutatok az ember csoport felé. – Az a göndör hajú fiú. Ott a sor végén.

Apám a mutatott irányba nézett, és egy bólintás után szállt is le a kocsiról. Izgatottan néztem, ahogy a csoport felé közeledik. Gondolom, a vezetővel válthat pár szót, amikor az apám egy erszényt vesz elő, mire a férfi egy széles vigyort enged meg magának, majd otthagyja apámat. Követem tekintetemmel, és látom, hogy a fiú felé lépked. Majd erőteljesen megrántva az időközben parancsra földre ültek közül őt talpra állítja. Egy hosszú láncról oldja le a fiú kezeit, majd azonnal kötözi is meg, és lökdösi apám felé. Az utolsó lökés oly erős volt, hogy elterült apám előtt a földön. Nehezen felállt, és amikor apán megfogta a karját, hogy induljanak, lehajtott fejjel indult el.

- Mássz fel a kocsira, és nyújtsd a kezed.

A fiú szótlanul tette, amit kért tőle az apám, aki összekötözött kezeit a kocsi oldalához rögzítette. Én csak szótlanul néztem őket. Hiszen még el sem akartam hinni, hogy akiről oly sokat álmodtam itt van a közelemben. Csak néztem őt, aki lehajtott fejjel, a kocsihoz kötözve ült alig egy méterre tőlem. Apám már indította is a lovakat, hogy minél hamarabb haza érjünk. Az udvarra beérve a megszokott sorrendben kezdődött minden. Apám lepakolta azokat, amiket vásároltunk. Ezek után én jöttem volna, mert egyedül nem tudok leszállni a kocsiról. Most a magunkkal hozott fiúhoz lépett. Kezeit eloldozta a kocsitól, majd intett, hogy szálljon le. A fiú engedelmeskedett, de amikor a lába talajt ért, olyat tett, amire nem igazán számítottunk. Hirtelen futni kezdett. Gyors volt, így szerzett pár méter előnyt, de apám korát meghazudtolva gyorsan utána iramodott. Talán negyedóra telhetett el, amikor megláttam őket ismét, de nem a kocsi felé jöttek, hanem apám a ház melletti pajta felé vezette a fiút. Tudtam megbünteti a szökése miatt.

- Egy igazi vad csikó a te álombeli barátod. – mondta mellém lépve. - Most megtanulja, hogy itt nem teheti azt, amit akar.

Nem kérdeztem semmit, hagytam, hogy apa leemeljen a kocsiról, majd a kezembe adja a mankómat és elindultunk be a házba.

Pár órával később

- Jó reggelt édesapám. – álltam meg a konyhában másnap reggel.

- Neked is fiam. A reggelid az asztalon. Tegnap igen elfáradhattál. A vacsorát is kihagytad.

- Sok minden történt tegnap.

Szándékosan nem említettem a fiút. Nem akartam felmérgesíteni.

- Sok minden. Igen. Siess egyél, utána menj itasd meg a barátodat. A pajta végében megtalálod.

Eddig mindig lassan ettem. Szerettem megízlelni minden falatot, de most gyorsan eltüntettem, ami a tányéron volt, majd szabad kezembe vettem a kulacsot, amit apám már elkészített.

- Ken, ne feleddel, tegnap el akart szökni.

- Tudom apa, megérdemli a büntetést, amit kirottál rá.

Apám tudta, hogy soha nem teszek semmit, amit nem engedélyez. Most is finoman jelezte, hogy úgy kell maradnia, ahogyan ő akarja, ameddig ő gondolja. A pajtában egyenesen a hátsó sarok felé mentem. A néma csendben a mankóm kopogása hallatszott csak. A fiút meglátva megálltam, összeszorult a szívvel néztem őt. Olyan sokat láttam őt álmomban, és most itt van előttem. Álmomban mellettem ült, az ágyamon, most a fal tövében, a falhoz láncolva. Nem néz föl jöttemre. Tovább megyek és leülök mellé, ami kicsit furcsán, de sikerült. Mankómat magam mellé teszem. Alig egy méter van köztünk. Nekem oldalra kell fordulnom, hogy láthassam. Kezeim segítségével felé csúszok. Talán, ha akarnám meg is érinthetném, de még nem teszem. Hátamat a falnak vetem. Lábaimat kinyújtom. Kinyújtottam és a felcsúszott nadrágom alól kilátszott mindkét lábszáram. Az egyik egy normál 18 éves fiúé, a másik pedig akár egy öregemberé, aki hónapok óra nem állt lábra, és elsorvadtak az izmai. Ezek az én lábaim, de már tekintetemet emeltem is fel a mellettem lévő felé. Ült, fejét lehajtva, kezein a tegnapi kötél, ami egy lánccal kevés mozgást engedélyezve a falból kiálló kampóra volt erősítve.

- Szia. Hoztam neked inni. Tessék itt a kulacs. – nyújtom felé.

Várok, de meg se mozdul. Tartom még egy kicsit, majd leteszem kettőnk közé, tudva, hogy magától nem fogja tudni elérni. Ismét csend vesz körül minket, de én ezt sem akarom. Beszélni kezdek.

- Emlékszem. Volt egy kisfiú. Gyakran álmodta ugyan azt. Feküdt az ágyon, és ült mellette egy másik fiú, aki vigyázott rá álmában. Aztán az álmok megszűntek, de a fiút soha nem felejtette el. Álombeli barátjának hívta, Connak nevezte el. A fiú már nem kisfiú többé. Álmodni is csak ritkán álmodik. Minap ismét álmodott, ott állt az ágya mellett Con, és beszélt hozzá. Azt ígérte, vigyázni fog rá. Az édesapja azt mondta, hogy az álmok valóra válhatnak. A fiú szeretné, minden vágya, hogy valóra váljon.

Abba hagytam a beszédet. Szemeimet lehunyva hallgattam a csendet. Mellettem egy idő után mozgolódás zaját hallottam meg. Oldalra pillantva láttam, ahogy a kulacsért próbál nyúlni, de nem éri el. Ezért magam is érte nyúltam, és össze kötözött kezébe adtam. Nézem, ahogy iszik.

- Szia. – néz rám a kulacsot kezeiben szorongatva.– Ugye te vagy az a kisfiú?

- Igen én. – bólintok. – Tegnap, amikor megláttalak elhittem édesapám szavait.

- A nevem Conor. Amint letelik a szökésem miatt kapott büntetésem, amint apád elenged, eloldoz innen, ígérem valóra válik álmod, valóra váltom az álmodat.

- Mellettem leszel?

- Az idők végezetéig.

Vége

Ez csak egy kicsinyke novella. Van eleje és vége. Higgyétek el nekem, az álom igen is valóra válhat. Lehet kicsike segítséggel, de valóra válik. 

Köszönöm, hogy elolvastátok. Millió puszi érte.