Tűzvirág

Szőke tincsek...

Nehéz a mellkason. A kezeim és lábaim remegnek az oxigén hiánytól. Gyűlölöm ezt az érzést. Gyenge vagyok. Még ehhez is túl gyenge vagyok. Egy asztmások számára készült inhaláló van a kezemben. Semmit nem használ. Hallom ahogy a müanyag borítás elreped ahogy ökölbe szorítom a kezem. Érzem ahogy a szilánkok a markomba fúródnak. Meleg, bíborvörös, szinte fekete vér hullik a padlóra. Az oxigén hiánytól ilyen. Egyszerűen nem tudok megbirkózni dühvel ami elárasztotta a testemet. A haraggal ami kékülő véremet az utolsó cseppig az agyamba pumpálja. Eredménytelen légzésem egyre gyorsul. Lassan úgy érzem magamat mintha a kelleténél több alkoholt fogyasztottam volna. Szédülök az oxigén hiányától. Hiába szedem a hülye gyógyszereket: vastabletták, szteroidok, injekciók, inhalálók... Mindez hiába!

Egyensúlyomból kibillenve a szemközti betonfalhoz vágom az inhalátort, majd a kopott fényű műgyantázott padlóra érkezem. Hörögve kiáltok és hajamba túrva alkarommal takarom el az arcomat. Nem tudom mit tegyek. Az éjszakára üresen hagyott parkolóház visszhangzik miközben a gyógyszer patronja a sérüléstől kidurran, a tüdőmbe szánt sűrített levegővel dúsított por pedig lassan elszisszen. A műanyag borítás ripityára tört, ahogyan én is kb 5 méterrel távolabb a padlón fekve, várva hogy az oxigénhiány elaltasson.

A saját ziháló légzésem rendkívül fülsértő hangjára ébredek fel. A hideg padlón. Nyugodt vagyok, az idegesítő monoton hang ellenére is, ami még engem is meglep. Felülve nyugtázom hogy a szokásos hátamba nyilaló fájdalom az erőltetett légzés hatására még erősebb. Mostanában minden nap valami elhagyatott épület padlóján ébredek fel. Nem is értem magam.

Ügyetlenül feltápászkodom, leporolom magam, beletúrok botrányosan kócos, régen mosott hajamba és elindulok, az évről évre növő hátizsákom kíséretében. Valójában ez már egy hátizsák funkciót betöltő elnyűtt sporttáska, mivel nem találtam már elég méretes darabot. Selejteznem kéne.

A mai napom az első dolgom lesz hogy szerzek magamnak egy jó kis szteroid bomba gyógyszert hogy végre tudjak lélegezni, ha csak feltételes ideig is. Azt, hogy a továbbiakban mi lesz majd később kitalálom. Ezt mondogatom magamnak legalább fél éve.

Közel nyolc hónapja vagyok elveszve ebben a rohadt országban, mondjuk itt nem nehéz. Nem mondom hogy nem vagyok feltűnő, de olyan mértékű a közönyösség az itt élő emberekben, hogy meg sem kellett erőltetnem magam a rejtőzködéssel. Néha aggaszt hogy már 6 országban köröznek, és ilyenkor elkezdem úgy érezni, hogy kifogyok a lehetőségekből, viszont... ja viszont...

Nem tervezek. Sose terveztem. Vagyis egyszer valamikor biztosan, de nekem jobb így, nem igaz. Na mindegy is.

Dél-Koreáról tudható, hogy elég fejlett a közbiztonság, viszont minden rendszer kijátszható, itt is vannak kevésbé fejlett régiók, illetve figyelmetlen emberek. Az én világomban ezekre az emberekre alapozunk. Emberi tényező, az állandó buktató. Ráadásul egy olyan nagy népességű városban mint Szöul, rengeteg a potenciális alany.

Előszöris szükségem van egy bőrgyógyászra aki felír nekem egy olyan krémet amit csak a patikus tud kikeverni, helyben. Mivel az erősebb hormon alapú gyógyszerek a pult mögött vannak egy patikában, ezért szükségem van egy minimális időre mikor a patikus hátra megy. Előadom a hisztis picsát a dokinak, hogy szerintem förtelmes az arcbőröm, majd hiába próbál levakarni, én csak mondom és mondom és bizton állítom, hogy egy sima szappannál valami erősebb kell. Egy idő után megunja és felírja amit kértem.

Megnézem melyik patikákban van alkalmazotthiány és ezek közül melyik nyit a legkorábban. Találok egyet ami reggel 5:15től nyitva van. Az ilyet egyszerűbb hajnalban intézni, kint világos van, így nem reflektorfényben kell kipakoljam az üzletet, és nem is csúcsidőben.

Úgy döntök addig elütöm az időt valamivel. Nem akarok még egy éjszakát valami padlón tölteni. Ideje valami kaja után nézni.

Felvetődhet a kérdés, miért nem megyek orvoshoz és miért köröznek több országban. Nos az első a másodikból következik. Na de mégis elmentem bőrgyógyászhoz, hogy is van ez?

Egyszerű: egy sima vizsgálathoz, amikor csak az arcbőröm nézi meg az orvos, a hamis személyi és egészségügyi kártya tökéletesen megfelelő, körülbelül tíz perc az egész vizsgálat, és a végén csak egy receptet kell felírni.

Míg a tüdőmnek valami komoly baja van, és legalább egy műtétre szükségem van hozzá. Nincsen pénzem, hozzátartozóim, se lakcímem, ami szemet fog ütni a kórházi elhelyezés és utókezelések kapcsán és ezer százalék, hogy végül szarul jövök ki a dologból. Inkább halok meg 2 éven belül, mint hogy a fél életemet börtönben töltsem. Engem még egyszer nem zárhat be senki.

Itt nincsenek gettódokik akik elfogadják hogy nincsenek adataid és valami garázsvarázs rendelőben elintézik okosban a dolgokat feketén.

A múltam pedig, ami egyben a jövőm is, csak rám tartozik. Maradjunk annyiban, hogy olyan dolgokat csináltam nőkkel amiket ők, mint kiderült nem akartak. A halál is ezek közé tartozik, pedig sajnos az esetek nagy részében nem volt célom megölni az adott személyt. Úgy tűnik hajlamos vagyok kiborulni, kár.

A rendőrség sorozat gyilkosként tart számon, és úgy véli előre elterveztem a gyilkosságokat és valamiféle séma szerint választom az áldozatokat. Azt gondolják hosszabb ideig megfigyeltem őket, majd levadásztam és elraboltam. Módszeresen megkínoztam és végül fináléként megöltem őket.

Ennél nagyobb őrültséget én még nem hallottam... bár van némi valóságalapja...

Nem szeretnék ezen gondolkozni tovább!

Elhessegettem a gondolataimat és a nap további részében azzal foglalkozom, hogy kizsebelem a számomra unszimpatikus személyeket a tömegben.

Nap végére szinte milliomos vagyok meg persze tele vagyok mindenféle kacattal, mikor megpillantok valamit a tömegben. Tejfölszőke tincseket...