Priceless [NamJoon OS] - Befejezett

3.

– Menni készülsz?

– Igen.

– Biztos? Még ki sem fizettelek. – Bár kimondta, nem éreztem azt, hogy komolyan gondolná. Valami más állt a háttérben. Lassan oldalra nyúlt, és felemelte azt a cetlit, amit még én írtam neki. – Szóval. Ki vagy te? – kérdezte. – AshLin, vagy HaNa? Esetleg van egy harmadik neved is? – lesütött szemmel sóhajtottam egyet, válasz nélkül. Ennyit erről, Yuka. Ez a férfi minden várakozást felülmúl. Felismert. És most a saját kelepcémbe estem. A szívem majd felrobban, arcomat könnyek áztatják. Nem lenne jogom ebben az ágyban feküdni, de mivel pucér vagyok, ezért csak még jobban betakarom magam, elbújva a szégyenben. Arcomhoz emelem a kezem, és visszatartom a levegőmet, nehogy hangosan felzokogjak.

– Sajnálom. Átvertelek – vallottam be a nyilvánvalót, remegő hangon. – Tudom, hogy dühös vagy, és elfogadok bármit, amit csinálni akarsz – nincs értelme könyörögnöm. Ha fel akar jelenteni, nem tudom lebeszélni. NamJoon sóhajtott egyet, és lökött egyet a székén, amitől az koccant az ágy fakereténél. A lehető legközelebb jött hozzám.

– Egyelőre nem akarok semmit a beszélgetésen kívül. Majd utána. Sokszor, ebben az ágyban – kijelentésére felnéztem rá. Egy utolsó könnycsepp lecsúszott az arcomon, de nem követte a többi. Teljesen lefagytam, és azt hittem, rosszul hallok. – De ha már bevallottad a hazugságod, tartozol nekem annyival, hogy eláruld az igazat.

Nem bírom fél percnél több ideig nézni őt. Annyira emészt a félelem, a szégyen érzet, és a bűntudat, hogy már sajog mindenem. Pedig a férfi cseppet sem viselkedik úgy, mint aki neheztel, vagy dühös rám.

– Nézz rám kérlek – akaratlanul is megráztam a fejem, és ha lehet még lejjebb szegtem. Meg akarok szűnni létezni. El innen, ahol a férfi nem lát. Ahol nem ismer. Ahol nem vagyok megtörve, és van életem. NamJoon lágyan az állam alá nyúlt, és oldalra fordította a fejem, hogy utána felemelhesse. Tekintetünk találkozott, ő pedig úgy nézett rám, mint aki sakkban akar tartani. Sikerült is neki. Az a különös csillogás, azok az édes golyócskák, amik barna szemeiben világos színekben úszkáltak a rabjukká tettek. – Nem állok feletted, sem rangban, sem semmi másban. Ezért tisztelj meg ennyivel, ahogy én is téged – kérte. Elengedett, de továbbra is a levegőben tartotta a kezét. Kíváncsi volt, teljesítem e a kérését. Nem néztem el. Kiélveztem a látványát. – Most pedig mesélj. Ki vagy te?

– A nevem HaNa – nyögöm ki nagy nehezen.

– HaNa.. – ízlelgeti. – Hogy kerültél arra az útszakaszra?

– Nem dolgozok ott – ráztam meg fejem, mire egyik szemöldöke felszaladt, és értetlen fejjel nézett rám. – Csak néha beugrok, hogy... – bizonytalanodtam el. Nem akarom kimondani. De addig úgy se szabadulok. – Hogy néha legyen hol aludnom.

– Ezek szerint hajléktalan vagy? – bólintottam, ő pedig felsóhajtott, és hátradőlt a széken. – Akkor, hogy kerültél elém az étteremben?

– Sajnálom – bököm ki ismét, és hajolok meg kissé, amíg a takaró engedi, amit szorosan magamhoz szorítok még mindig. – A barátnőm intézte. Megértem, ha visszaköveteled a pénzt, és örülnék, ha nem jelentenél fel, de azt is megértem..

– Állj-állj – emeli fel kezeit. – Nem jelent fel senki senkit. Emlékszel? Beszélgetünk – megint csak némán bólintottam. – Miért jöttél el velem, ha felismertél?

– Mert azt gondoltam, hogy te nem fogsz.

– Nem akarom elvenni a kedved, vagy ilyenek, de eléggé felismerhető vagy. Még paróka és smink nélkül is – ezek szerint ő is tudta. Mégis lefeküdt velem. Azt hiszem, másodjára is kihasználtuk a másikat, ugyan abban az időben.