Priceless [NamJoon OS] - Befejezett

2.

– Nem zavarnék? – húztam oldalra a számat, mintha kéretném magam. Szó sem volt róla. A testem könyörgött NamJoonnak, hogy vigye el, hogy legyen hol aludnom, de az elmém gátolt ebben. Az illem, ami megkövetelte, hogy alávessem magam a férfinek, és azt nézzem, neki mi lenne a jó. De az arcán semmi olyat nem láttam, ami arra adna okot, hogy gyanakodjak a hazugsága miatt. Szívesen látott.

– Egy ilyen csinos és kedves lány? Ugyan – legyintett. – Részemről a szerencse. Induljunk – mutatott balra, amerre a kocsik álltak. Utána fordultam, de nem léptem mellé, inkább fél méterrel sétáltam mögötte. Nem akartam, hogy lássa az arcomat. Ugyanis aggódtam. Mit fogok neki mondani holnap? Lelépek, amíg ő alszik, vagy reggelit készít? Ha megkérdezi a telefonszámom, vagy azt, hogy hol lakok, milyen hazugsággal fogok előállni?

Ne érdekeljen. Ő csak egy férfi a sok közül, akivel eltöltesz egy éjszakát, aztán lelépsz. Eddig se volt lelkiismeret furdalásod, ezután sem lesz – hallottam meg magamban a saját hangomat, mintha épp kioktatnám a lényemet. De lehet, hogy igaza van. Miért is aggódok? Minden ember kihasználja a másikat azért, hogy neki jó legyen. Nem vagyok rossz vagy kevesebb azért, mert én is ezt teszem. Csakhogy NamJoon nem ilyen. Ő tiszta lelkű, és már most is bízik bennem. Reménytelen vagyok.

Mind a ketten tudtuk, mi fog történni. A kocsiban ülve harapni lehetett volna a feszültséget közöttünk. Kicsit úgy éreztem magam, mintha most szedett volna fel az utcáról. Egész úton a hajammal babráltam, féltem, hogy le fog jönni a paróka. Féltem, hogy megtudja.

Kellemes csalódásként ért NamJoon háza. Otthonos volt, és meglepően kicsi azokhoz képest, amik mellette épültek. Bár emeletes volt ez is, mégse riadtam vissza tőle. Palotára számítottam, ahova gyomorgörccsel térek majd be, de úgy léptem át a küszöböt, mintha itthon lennék. Régen nekünk is hasonló házunk volt. De nem akarok emlékezni.

NamJoon elvette a kabátomat, és belépett a nappaliba. Letettem a sajátja mellé a cipőmet, mivel gondoltam ott nem lesz útba, és mentem utána. A padló meleg volt, holott még csak most ért haza. A testem még mindig remegett, de éreztem, hogy hamarosan felmelegszem a kellemes idő miatt, ami a házban honolt.

– Gondolom ma már nem eszünk – nevetett fel, és fordult a konyha felé. Mosolyogva megráztam a fejem, ő pedig lekapcsolta a villany, ám így sötétség borult a nappalira is. A konyha gyér fénye volt az, ami bevilágított ide annyira, hogy lássak, de most csak a sötétség van előttem. Hallottam, amint a férfi elindult valamerre. De nem a villanykapcsolókhoz. Hanem hozzám. Lassan, egy a sötétnél is sötétebb árnyék magasodott felém, de nem féltem. Ujjaival lágyan végigsimított az arcomon, tenyerébe vette, és megemelte a fejem. Ajkam elnyílt egymástól, úgy fogadták az övét, amit nem kevesebb, mint két másodperc alatt megtalált.

Csókja lágy volt, melengető. Nem csak a számat, de a szívemet is simogatta. Nyugtatott, hogy nem lesz semmi baj. Keze lassan a derekamra siklott, úgy húzva magához közelebb. Mellkasom az övének nyomódott, teljesen a rabja voltam. Kezeim az oldalánál kapaszkodtak meg inge anyagában. Nem mertem átölelni. Nem mertem elengedni magam a karjaiban.

– Hadd segítsek – vált el a csókból, és illesztette homlokát a enyémhez.

– Miben? – suttogtam, pedig a házban csak mi ketten voltunk.

– Felejteni – gyengéden megfogta a kezem, és húzni kezdett. Már tisztán látok, szemem megszokta a sötétet. A lépcsők felé indultunk. Én pedig mentem utána. Emlékezett rá, mit mondtam még az étteremben. Segíteni akar, pedig nem is ismer. Biztosan neki is megvannak a szükségletei, amiért nem akar elengedni. Amiért nem küldött haza a randi után. De nem érdekel. Kölcsönösen használjuk ki a másikat. Mert ezzel, még ha nem is sokat, de nyerhetünk mind a ketten.