Tovább! (M&M ff.) ✔

3.FEJEZET

𝐌𝐀𝐑𝐓𝐈𝐍𝐔𝐒

Fáradt tekintetem vezettem vissza az útra, ahogyan folyamatosan visszaemlékeztem hogyan is kerülhettem egy idegen ország határai közé, amikor csak pár nyugodt hónapot akartam az ikremmel, szülők és Emma nélkül. Talán most minden máshogy lenne, ha nem fejeztük volna ki annyira szenvedélyesen tetszésünk, amikor szüleink közölték, hogy utazniuk kell. Aha, biztosan ott rontottuk el. Azonban most itt vagyok és bármit teszek nem tudok teleportálni, sajnos.

Ráadásul valamiért ez a nő sem túl szimpatikus, talán csak mert maga a tudat, hogy ahelyett, hogy otthon élveznénk ki, hogy tinik vagyunk itt kell legyünk egy olyan helyen, ahol még a nyelvet sem beszéljük rendesen, ráadásul valószínűleg az egyetlen dolog amit tenni tudunk, hogy a házban unjuk majd szét az agyunkat. Ez is közrejátszhat, de valamiért annyira azért maga a nő sem nyerte el a tetszésem. 

Az út hosszú volt - hosszabb, mint amire számítottam -, aztán végre megpillantottam a táblát, amiért szerintem már harminc perce imádkoztam.  Nem kellett sok, hogy elérjük a házat, ami majd börtönül fog szolgálni a következő időszakban. Szép nagy kertje volt, ami azt illeti. Itt aztán lehetne majd focizni, persze tél van úgyhogy ennek is lőttek. Azt hiszem az a cseppnyi remény is kihalt belőlem abban a pillanatban, ami addig megmaradt a hosszú út következtében. 

Cristiana megmutatta a szobákat majd Alexa - a kisebb lánya -  körbe vezetett minket. Olyan tizenkét éves körüli lánynak tűnt kinézete alapján, de aztán az is megeshet, hogy itt sokkal fiatalabbak az emberek, mint aminek tűnnek, vagy kitudja lehet fordítva van és idősebb. Amit viszont kijelenthetek mindenfajta háttérismeret nélkül, hogy nem nagyon élvezte, hogy minket kell körbe vezetnie. Látszott rajta, hogy bármi mást csinálna csak éppen azt nem, amivel anyukája megbízta. Meg aztán minket sem kedvelhetett igazán. Eléggé fura arcokat vágott végig és néha elbambulva rajtunk tartotta a tekintetét. Mikor végre vége volt a körútnak elköszönve elindult a lépcső irányába, amikor váratlanul megfordult és karba tett kézzel szembe állt velünk.

- Szinte elfelejtettem említeni, de az első szoba ami a lépcsővel szemben van az Vasilicaé. Ha nem muszáj, ne menjetek be oda, sőt egyáltalán ne - közölte sóhajtva, majd ismét rajtam tartotta a tekintetét több pillanatig. 

Most már annyit hallottam erről az Vasilicaról, hogy igazán érdekelne ki az a lány - morogtam unottan forgatva a szemem saját bensőmben. Marcusszal egymásra néztünk, aminek következtében rögtön tudtam mi lesz a következő kérdése.

- Miért? 

- Kedves teremtmény meg minden, de nem szereti, ha akárki bemegy a szobájába. Főleg, hogy jó ideje egyedül birtokolja ezt az emeletet és nincs hozzá szokva, hogy a néhány napos látogatókon vagy rokonokon kívül bárki is itt járkálna, nem hogy valaki megközelítse a szentélyét.  Anyának még megengedi, de mást kivétel nélkül elüldöz. Mondjuk nem csodálkozom, szeret olvasni és gondolkodni, ahhoz meg nyugalom kell. Ohh, meg szereti ha minden tiszta, meg rendben van. Mondhatni tisztaságmániás, vagy épp tisztaság őrült - sorolta unott fejet vágva,  majd ráharapott alsó ajkára, mintha valamit magában akarna tartani. Lassú léptekkel fordult meg, majd elindult lefelé a lépcsőn.

- Most már igazán érdekel ki ez a Vasilica - mondta fura nyelvtörőként ki a nevét Marcus.

- Engem is - helyeseltem próbálva nem elnevetni magam.

- Szerinted hány éves? Van rá esély, hogy egy idős legyen velünk?  - kérdezgetett Marcus továbbra is. - Mert szerintem tizennégynél biztos nem több - tette hozzá.

- Mármint melyikük? Mert nekem fogalmam sincs, neked honnan jött a tizennégy? - néztem irányába zavartan.

- Csak tipp - vonta meg a vállát, majd kacsintott egyet és be ment a szobájába.